2012. április 30., hétfő

Jön, jön, jön!

Gerda! Aki megmondja, mi van, ha csinos akarsz maradni. :)) Osztja az észt a csaj, de tudja, miről beszél. Mondtam neki, küldjön már egészalakost, mondta, hogy nem, érjük be ezzel!

Aztán jön Süllőcske! Aszongya:  lehetne belőle pesztó! Mondom, legyen. Aztán megcsinálta! De még a mozsarat is ő hozta! Nekem!

2012. április 26., csütörtök

Végre kitörtem a dobozból!

A dunántúli Waka körösi halat főzött a Tiszánál, a szögedi Süllőcske tiszai halból készült halászlevet tálalt Kalocsán. Én pedig egy bajai halászlevet fogok bemutatni. Amíg bajai hallevet nemcsak dunai halból, dunai vízből, Baján, bajai férfi főzhet, addig én is megtehetem!

De most még nem ez következik.

Legutóbbi sikerélményem az volt, hogy végre kikísérleteztem egy olyan kenyeret, ami több, mint amit a kenyérsütőgép készít a beledobált hozzávalókból. Finom héja is van, eddig ez emlékeztet legjobban nagyanyám kemencében sült kenyerére.

Először nézzük a külcsínyt:



Így készült:

Összeöntöttem egy tálba 1 mérő* teljes őrlésű tönkölylisztet, 2 mérő fehér tönkölylisztet, 2 tk darált lenmagot, 2 tk szezámmagot, 1,5 tk sót. Ez kb. 50 dkg lett. 
Szárazon összekevertem.
A kenyérsütő gép edényébe öntöttem 2,5 dl forró vizet.
Óvatosan beleöntöttem az előkevert lisztet.
Az egész tetejére morzsoltam 2,5 dkg friss élesztőt.
Bekapcsoltam a dagasztó programot fél órára.
Utána pihentettem, kelesztettem 3-5 órán át. A kenyérsütő gép jól tartja a meleget. A tészta megkelt, megduzzadt.
Megint dagasztottam a tésztát 15 percig. Ekkor a tészta összeesik.
A dagasztás közben a sütőt előmelegítem úgy 50 fokon.
Egy jénai edényt olajjal vékonyan kikenek.
Az átdagasztott masszát kiveszem, átteszem a jénai edénybe, lefedem egy konyharuhával és beteszem a langyos sütőbe.
Időnként megnézem, hogy emelkedik-e a tészta. Az a jó, ha már emelkedik a ruha. Ez 2-3 órát vesz igénybe.
220 C fokon légkeveréssel 45 percig sütöm.
Amikor elég barna a héja, kiveszem. Egy vizes konyharuhával megmosdatom.
Egy száraz konyharuhával letakarva hagyom kihűlni, a jénai edényből utána veszem ki.

*1 mérő = 2 dl



A kenyérsütő edényében rendszerint marad egy kis tészta. Ezt hagyom 1 napig beleszáradni, majd kikapargatom belőle. Ebből lesz majd a kovász.
A kovászolás csínját még nem értem teljesen, de egyre jobban sikerülnek az élesztő mellett kovászt is tartalmazó kenyerek. Lényeges, hogy a kovászoláshoz használt víz mennyiségével kevesebb kell a tészta összeállításakor. Erről majd később.

2012. április 21., szombat

Dunán innen, Tiszárúl

Következzen immár Süllőcske barátunk vendégposztja.


A kis történet idején a Képzőművészeti szobrász növendéke voltam. A nagyhangú Pest kisvároshoz, nagyobb térhez szokott fejemnek terhes lévén, hasonlóan gondolkodó társaimmal országjáró utakat terveztünk. Így térképeztük fel a Balaton-felvidéket, a széles, nagy Alföldet, a vizeket halaikkal, hegyeket boraikkal, embereket mesterségükkel, szokásaikkal.
Hétvégi programok voltak általában, a vizsgaidőszakban viszont néha több napra eltűntünk a főváros közeléből, nyaranta pedig nagy túrákat szerveztünk.

198X  év vénasszonyok nyarában a Duna mellé vetődtünk, hallván kalocsai cimboránktól, halléünnep készülődik. A párás, harmatos reggelt felszívta már a békés napfény, mikor a Duna-part kéksége feltárult előttem. A ligetes zátonyon sereg szorgos ember, tűz, parázs, rőzseropogás, halszag úszik a levegőben. Láthatóan mindenki célja a halételek királynőjének megidézése a bográcsba. A cél közös, az ember, az eszköz különböző, nagydarab svábok, pirospozsgás szlávok, kemény besenyők, különféle bográcsok, sokféle tűz.
Barta András: Halas csendélet (innen)

Amott a bajaiak, őket arról ismerem meg, hogy igen hangosan magyaráznak a halléról néhány érdeklődőnek. Arrébb sváb anyóka gyúr tésztát, jó, hogy a bajai titánok háttal állnak, hitük szerint asszony nem érhet hozzá. Néhány nő bográcsokat mos, kalocsaiak, ezt onnan tudom, hogy a manó tudja miért, de nagyon hasonlítanak egymásra, cimborám anyukája is köztük van, alig ismerem meg a többi gömbölyű karú asszony között, meg hát a blúzuk hímzése. Férjeik pálinkáznak, pikkely röpköd, haltisztítás.
Még e pörgős látványból is kiemelkedik egy domináns karakter, erős, izmos, deréktáján tekintély, bajszos besenyő típus. Látszik, hogy szakember, körüle példás rend, határozott hangon utasítja segítőit. Most éppen egy 14 éves forma srácot szid:
-Sanyi! Fene a dógodat, mondtam, hogy csak kívülről mossuk! Ázott papírt csinálnál a szép nyurgámból?
Ahogy figyelem a besenyő szakit, a válla fölött látom, a nagy fűz alatt félrehúzódva, kis figura ügyködik, vénember, jó hetvenes. Csaknem fehérre kopott munkásruhája elé igen viseltes bőrkötényt kötött, halászkötény, ismerem fel. A magányos apó valahogy vonz, arra veszem az utamat. A bácsi igen békés ember benyomását kelti, arca kissé szokatlan ebben a környezetben, inkább turáni vonásokat vélek felfedezni bajuszkás, ráncos képén. Elmélyülten melózik, egy szép kecsegét szabadít meg éppen a vértjeitől. Köszönök, megmondom nevemet és atyáim nevét.
- Jó napot, Fehér István vagyok, főzni jött az ifiúr?
- Nem, csak érdekel, mindenki tésztával eszi-e?
- Hát én ugyan nem!
- Hogyhogy?
- Mer hogy mifelénk nagy karéj könyírt ösznek mellé!
Istenem, hisz ez a bácsi földim nekem!
- Magam is Szögedről jöttem- mondom
- No, az szöröncse!- derül az öreg

Körülnézek. A fa alatt öreg Wartburg, mögé kötve lajtos utánfutó, neki támasztva egy hosszú nyelű szák. A bácsi előtt kecskelábú asztal, rajta akkora vágódeszka, amekkorát még életemben nem láttam, mint egy íróasztal, Matula bácsi „táblája” jut eszembe róla. Különös deszka, egy tömb fából, vagy 8 centi vastag, közepén lapos bemélyedés, a halat ebben tisztítja, nem csúszik el. A mélyedésből egyre mélyülő árok vezet a deszka széléig, ez vezeti el a vért, vagy a vizet. Egy kárászt éppen ebbe állít bele, mielőtt kupán csapja egy kis fabuzogánnyal.
Látom, itt nagyon komoly dolgok vannak, elhatározom, innét tapodtat sem mozdulok, végigélvezem az öreg mesterkedését.
- Pista bátyám, hadd maradjak itt, elnézném, hogyan főzi a levet!
- Maraggyon, de ne szárazon. Igyék egyet!- húz elő egy kétliteres, gömbhasú demizsont, meg két régies poharat. Gyönyörű sillert csurgat bele.
- Csongorádi kadárbor, egészségire!
Ez a legkedvesebb borom, mert halakhoz kitűnő, ez finom is, de nagyon. Nézem a bácsit, két kecsegét, egy négykilós vadpontyot, egy hármas harcsát, két kárászt és egy kilós balint pucol meg gyönyörű tisztára.
- Hát ezek a kecsegék?- kérdem.
- A sógor idevalósi, ű kért, hogy főzzek. Mondom neki, tiszai lét csak tiszai halbul lehet főzni, így hát otthonrul hoztam ezeket. Halászembör vagyok én kéröm, algyői.
Közben összegyűjti a bontott halak vérét. Ezt  csak a nagyok teszik, akik bíznak a halaikban, tudják, hogy hibátlan, tiszta ízű, a rossz, vagy döglött hal vére tönkretenné az ételt. A kárászok, a balin és a csontossa megy egy rézbográcsba, a nagy halak filézve, irdalva, kecsege karikákban sózóteknőbe kerül. A bácsi valami eszement kecsességgel tevékenykedik, mintha nem is anyagokkal dolgozna. Látom, a kések is nagyon jók, egy bárd, egy vékony és egy széles kés a fegyvertár. De látok itt valami mást is.
- Ez a bicska…- nyögöm
- Az idesapám vette legínykorában a Sziráki késöstűl. A hírös halasbicsak - mosolyog.
Mennyei Atyám, ne hagyj el! Százéves bicskája van! Ott van az orrom előtt, csak nézem, megérinteni nem is merem. Vésés is van a nyelében, elmosódott, de kibetűzöm a „jézus segics” feliratot.

A bácsi most elővesz egy valamit, mi az atyaúristen ez, hát mindjárt beugrok a Dunába!
- Hagymavágó. Régön a rozsdás késökkel nem szeltünk hagymát, ilyen fábul valót használtunk.
Úgy néz ki, mint egy dohányvágó, vagy inkább egy eszkimó ulu, de fából. És éles! Ki van fenve egy finom kövön.
- Miféle fa ez?- kérdem.
- Még az öregapám idején hozatta a Pallavicini  őrgróf a Mecsekbül, a kastély bútoraihoz. Berkenye, hegyi berkenye, kemény és nem szálkás.
Dolgozik a fakés, hullanak a hagymaszeletek a véres haldarabokra, csontokra, felönti egy nagy demizson vízzel. Ez lesz az alaplé.
- Artézi - dünnyögi.
- Mennyivel önti fel, Pista bácsi?
- Kilára liter, egy hagyma, egy kanál paprika.
- Régen is főztek alaplevet?
- Öregapámék még nem, de öreganyám a Pallavicini kastélyban volt konyháslány, aki a főszakácsnő volt, az a messze fődön hírös Réti Mariska. No, az  királyi asztalra való étköket tudott. Ű csinálta ezt a léalapot, mögtanulta öreganyám is. Mink nem szűrögettük a halásztanyán, de tuttuk, hogy milyen jó az íze, ha belefőzzük a csontossát, a szeméthalat, hát ezt a bogrács ajjára töttük, rá a szép szeletöket, oszt, ha kész vót, csak lemeregettük a törmelékrül a szépit. Nem bádogkalánnal, hanem illyennel-e! 
És elővesz a bácsi egy hatalmas, rövid nyelű fakanalat. Na, mondom magamban, múzeumba tévedtem! És, emlékszem, e pillanatban elmasírozott a bácsi mögött két punk csávó. A csávók bejöttek a múzeumba! Kezdtem már levegőért kapkodni a jelenésszerű élménytől. A kanál nagyon szép volt, kacskaringós nyele halat formáz, öblébe 2-3 deci hallé férhet. A halász ezzel merített  a bográcsból, kenyérrel tunkolt, bicskával bökte ki a húst, közben szürcsölgetett.
A lé már forr a tűz fölött, de csak csöndesen bugyog, szép sárga a hagymától.
- Makai, ugye?- kérdem, mintha nem tudnám a választ.
- Ahhát!
Két régi cukortartót vesz elő a bácsi, a dobozokból nem semmi paprikák izzanak.
- Ez a színös, emmög az ízös.
- Hol terem?     
- Hát a Nagyfeketén, mög Szentmihályon.
- Nagyfeketén van két hold paprikánk, Pista bácsi, lehet, hogy ez a miénk.
- Kicsi a világ, fiam!
Az „ízösből”, ami nagyobbra van darálva, most hint az alaplébe.
- Ennek idő köll, mer a szeletöket csak kicsi ideig főzzük, kicsi tűzön - magyaráz az öreg.
Az alaplé jó fél órát bugyogott.
- Kész – mondja a bográcsba szimatolva.
- Nem kevés neki? Sokan teljesen szétfőzik.
- Szétfőzik, aztán eszik az állott ízű cafatokat. Zsenge ízű szőlőből nem köll öreg bort csinálni.
Egy fazékra nagy mázas cserépszűrőt tesz , aztán körülnéz.
- Nem tudom, hol marad ez a Julcsa. No, fogja mög fiam! Lassan öntse!
Nem kérdem ki a Julcsa, öntöm a szűrőbe az alaplevet, miközben aromás gőzfelhő csap az arcomba. Hihetetlen illatok, hosszú költeményt lehetne erről írni! A gőzön keresztül látom, a bácsit, ahogy nagyon óvatosan kavargatva átereszti a szűrőn a folyékony részeket.
Ahogy fölemelkedem, hatvanas néni áll előttem, kendőben, karján nagy kosár, a kosárban gömbölyű valami.
- No megvóna?
- Meg, meg, Esvány, a sógornak igen jó kemencéje van.
Julcsa néni szépséges, négykilós kenyeret tesz elébünk, miközben bemutatkozom. Julcsa majsai lány volt, családja igen szerette a halat, így ismerte meg „szép Fehér István”-t, a halászmestert.
- Szegjed hamar, a fiatalembernek is!
Julcsa néni a kenyeret a csípőjéhez támasztja, pont mint a Pátzay szobron, a magával hozott hosszú késsel megkeresztezi, majd szép, hosszú karéjokat szel. A kenyér tökéletes, kiváltképp a héja.
Bogrács elöblítve, félbevágott fejek alulra, szép haldarabok csinosan elrendezve, egy behasított, illatos zöldpaprika, egy félbevágott érett paradicsom, száraz cseresznyepaprika,  egy gerezd fokhagyma bevagdosva, erre a szárazanyagra önti rá a bácsi  az opálos, zsíros, vörös levet, s a jó vastag parázs fölé teszi.
- Mi csak parázson zsengéljük, nem lobogtatjuk úgy - mutat a dunaiak tüze felé. Nekik muszáj, mert nincs érött levük, ki köll főzni az ízét.
- Tudja-e, hogy azok a szögedit  nem tartják jónak?
- Nem gondúnám - mondja szelíden. Űk is csak a némötöktül tanúták a tísztás módit, mög  hogy a tíszta miatt a halat kiszödjék a levibül. Azelőtt ippeg úgy főzték, mint mi. Még régöbben pedig tejfölt, írót, zsályát, bort, ecetöt töttek a lébe, az volt a módi
A lé pöntyörög, a bácsi hinti a „színös”, világító paprikát, a lé színe csodás, illata érett, tartalmas, mégis üde.
- Ez még köll bele- mondja, miközben nyeletke borral megszenteli a halászlét- ha van zsírja, legyen sava is.
- Lássa azt a növő hártyát a tetejin? Ha összeér, kész. De addig még a belsőségeket is beletesszük.
Az ikra, tej csak pár percig melegedett, a lé befagyott, a bogrács fölemeltetett.

A leveket kóstolják a főzők, a vendégek, vendéglátók, a kalocsai Vénuszok terítenek.
Nagy lábdobogás, jön a besenyő.
- Aggyisten! Szabad-e kóstolni?
- Adjon! Azé van! - tölt neki a kadarkából. A halászkanál megmerül a vörös, bársonyos lében, alámerít egy vastag kecsegeszeletnek, csurran bele a szélső zsírosából is, s átnyújtja.
A besenyő fogja, összevonja a szemöldökét, megillatozza. Lekonyuló bajsza remeg, most pont úgy néz ki, mint a szarvast szimatoló vadászkutya. Most neki van a legjobb dolga az egész világon. Ember, aki először kóstolja az istenek eledelét. Ebben a díszes kanálban most miden benne van, most értem, miért olyan ékes. Áldozati edény, áldozó leves.
Hozott kanalával belemerít, felszürcsöli az illatos tartalmas levet, nyeli, levegőt vesz, érzékeli a szegedi paprika mély aromáját, csípősségét. Most még egy kanál, mintha nem hinné el. A szája széle is remeg, az arcon vegyes érzelmek, de főként öröm. Olyasmi, amikor megtalálják, amit keresnek. Mondjuk én már így vagyok órák óta.
Na most a kecsege! A kanál  éle belevág az ősi hal sárga, omlós, mégis feszes, csillogó húsába. A besenyő bácsi most maga a megtestesült befogadás. Mintha szent ostyát venne magához.  „Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”
A besenyő széles mosollyal nyújtja a kezét a tiszai halásznak. Aztán tunkol a Julcsa által nyújtott kenyérrel. Később véget nem érő történetek, csendes borozás.

Béke van. Hírvivőjét és feleségét bevonja az őszi fény, mintha Van Eyck képe volna.
A nagy fűzfáról, melynek gyökerén állunk, néhány korán sárgult karcsú levél zörrenve libben alá.

2012. április 18., szerda

Gelencsér Laci bölényeket etet

Folytatjuk érdekes alapanyagok c. sorozatunkat.
Kaposmérőbe látogattunk, ahol az ország legjobb íjkészítőjének a kezébe nyomtunk egy fél zacskó túltárolt almát, hogy adja át üdvözletünket a bölényeknek. Jázminom balatoni hattyúetetésben már nagyon profi, de a bölényeket nem merte bevállalni. Ha be merte volna, azt meg én nem mertem volna :-))
A bölény nem játék, na.

2012. április 15., vasárnap

Hallé. Ollé!

Állandó meglepetésvendégünk, Balage, aka Waka vall a halléhez fűződő viszonyáról. Élményszerűen, kevésbé receptszerűen. Aztán majd Süllőcske és én is vallunk ugyanerről.

198X. év nyara. Hajnalban indulunk, mert a csongrádi piac! Oda egyszer mindenkinek el kell menni! Vásárolni ugyan sok mindent nem fogok, a pénzem már jórészt elfogyott, pár konzervvel kell kihúznom Szegedig. Rizseslecsó kolbásszal, szovjet olajoshal, gyíkhús. Mellettünk Stan és Pan a másfélpetéjű ikerpár, tök egyformák, csak az egyik kétszer akkora, mint a másik, szokás szerint egymást szidják, kormányozz te barom, belemegyünk a bokorba, ne húzz akkorákat ott elöl fatökű, amiatt megyünk félre. A harmadik kenu közepén Janika gubbaszt, mint a boszorkánymacska a kéményen, feje a kezei közt, melegítő, pulóver, arca hol fehér, hol zöld. Néha kihajol, hányni próbál, ilyenkor Leho is kedvet kap hozzá, együtt öklendeznek. Elöl Sanyiék sepernek, mint akinek kutya baja.
 A korai indulásra este rendesen rákészültünk, bár a büfésnéni ellenállását meg kellet törni, tekintve, hogy 16 évesek voltunk. Végül megegyeztünk, ad piát, de ne ott igyuk meg. Janika fél liter kevertet kért sörösüvegben, két húzásra megitta, és ment is a következőért. Vettünk némi sört, volt még hozzá egy kis hazai pálinka. Innentől kicsit homályos. Reggel a sátor mellett ébredtem, nem is volt gond, amikor éjjel kikéredzkedett a pia, bár a hálózsákom kicsit büdös és a fejem dagadtra csípték a szúnyogok.
Tempósan evezünk, melegszik az idő, egyre szomjasabb vagyok. A kólásüveg tegnap valahogy összetört, nem volt miben vizet hozni, merítek a Tiszából, iszom, jó az, csak ne a döglött kutya mellől merítsen az ember. Janika pozíciót vált, keresztben hanyatt terül a kenu ülésén, lába belelóg a Tiszába, a macinaci elázik, de észre sem veszi, a kenu meg folyamatosan jobbra húz. Sanyiék megállnak, odasodródunk melléjük, mi van? Sanyi elővesz egy langyos sört, és nagyot húz belőle, elégedetten röffent, kértek? A többiek ekkor érnek oda, a pia láttán Janika felugrik, és azzal a lendülettel bele is csusszan a vízbe. Egyszerre próbál hányni és nem megfulladni, nagy nehezen kihúzzuk, magzatpózba kucorodik.
            Csongrád, kikötünk, gyors sátorverés, Janikát kifeszegetjük a kenuból, lefektetjük. Piac, szép, sok, sok szép, veszek pár hagymát meg két zöldpaprikát. Befut a csapat többi része, a túravezető – valami gimnáziumi tesitanár – őrjöng, hogy merészeltünk az engedélye nélkül korábban eljönni, az összes vízirendőr minket keres reggel óta. Olyan nagyon nem szaggatták az istrángot, mert mi nem találkoztunk velük, meg aztán ki a faszomnak jutott eszébe este szólni, a nevemre is csak homályosan emlékeztem.
            Mártózunk egyet a strandon, a Kőrös torkolat épp szemben van, átevezünk. A Pecás derékig áll a folyóban, tekintélyes sörhasa körül burványlik a víz, irdatlan hosszú spiccbottal egyeli a keszegeket. Az alig tíz centis halacskák szépen gyűlnek a vállára akasztott szákban. Na fiúk, ki akarja próbálni valaki? Naná, begázolok a vízbe, fogom a botot, próbálok halat fogni. Pár perc múlva diónyi csomóban a bicepszem, a tenyerem is összehúzza a görcs, visszaadom a botot. Höhö, nem szokta a cigány, mi? Höhö. Pecás elunja a mókát, kell a hal srácok? Gyors kupaktanács, kell.
            Visszaevezünk, halpucolás, tűzrakás, feldobjuk a bográcsban hallének. Hagyma, só, paprika, temérdek apró keszeg. Szép lassan rotyog, a bográcsot néha megrázogatjuk. Janika is előszédeleg, a melegítője már megszáradt a sátor tetején, ül a kempingszékben, szeme alatt sötét karika, még mindig össze van szakadva. Undorral néz a bográcsra, meg minden másra is. A leves hamar megfő, szedünk a levéből, nagy karéj kenyérrel esszük. A sok friss, apró halból isteni hallé lett, még Janika is mer magának. Az ikrek a hallal is próbát tesznek, küzdenek, mint az egri nők, de amikor Stan elkezd cikákolni egy szálka miatt, sürgősen feladják. Kitunkolják kenyérrel az összes levet, a maradék megy a bokrok alá.
            Lassan besötétedik, ejtőzünk a tűz mellet. Megkezdődik az esti program, meztelen fürdőzés. Villognak a fehér seggek az éjszakában, a lányok kacarásznak. Rájuk világítok, aztán az elemlámpát gyorsan Janika kezébe nyomom. Tucatnyi pucér alak rohan oda, felkapják, és a hangos tiltakozással mit sem törődve székestül, ruhástul belebasszák a Tiszába. Kikecmereg a vízből, mint valami Unicumreklám, húzza maga után a lengyel kempingszéket, és fennhangon szidja a famíliámat, szerencsére nincs olyan állapotban, hogy megkergessen. A drága, háromszínű katonai lámpámat viszont elvitte a víz.

2012. április 14., szombat

Mangafest

A debreceni Mangalica fesztivált mossa az eső. Ennek a kiállítókon-etetőkön-vásározókon kívül mindenki örül.
A Mangalica fesztivált a város színpompás, Nagytemplomos, kétszökőkutas, Kossuth-szobros, díszkővel burkolt főterén rendezték meg. Kérem mellőzni a nem debreceni, péniszirigy kommenteket, a főteret Kossuth Lajosról nevezték el! :-))

Elhoztak minden mangalica fajtából néhányat. Ma már akkora a kultusza, hogy illik tudni, hogy van szőke, vörös és fecskehasú.
A tigris keresztbe csíkos. A vadmalac, meg a fecskehasú kismalac hosszában.

Jöttek messze földről az őstermelők, családi gazdaságok, feldolgozók. Ezt egye, ezt kóstolja!
Kamuparádé. Ha egy nagyanyám-féle spórtűzhelynek felém néz az ajtaja, nem füstöl, akkor mi van? Gázégővel tolják belülről. De a lepény finom volt, a platnin sütés felidézéséért is hálásak lehetünk.
Az egyik legszebb csendélet
Az a kolbász sminkgyanús. Frissen töltva van ilyen színe...
Dobtam egy arcost a díszburkolatra!
Egy szép kabátszalonna chipssel. Szólhattam volna.

Mondtam is Imre barátomnak: ne mondd már, hogy pályinka! Mongyad, hogy "párlat"!

A girbegurba egy szamárbélbe töltött mangalica+szamár kolbász. Mellette Ló+mangalica kolbászok. Virágoskútról.

Pácolt, füstölt lócomb.

Ó, ezek a sajtok! Volt ám kóstolgatás!


Meg ezek is! Volt ám elcsábulás! Nekem a korianderes jött be a legjobban.

Nádudvaron teremnek ilyenek!

Egy míves világjáró kemence, épp csülköt sütöttek benne. Utána töltött káposzta következett.
Szándékosan jóllakottan mentem. Legközelebb pénztárcát sem viszek! Kolbászfélét ugyan nem vettem, de 3 kis darab sajtot igen!

2012. április 13., péntek

A kórusban a leghangosabb

Ma reggel öt körül szokásom szerint kiléptem az ajtón és beleszagoltam a balzsamillatú tavaszi pirkadatba. Csak a szaglászás miatt mentem ki, csak úgy pizsamában, de amit hallottam!
Az összes madár, aki a környéken van, mind egyszerre mondta! Rögtön visszaléptem, elővettem a mobilomat és vettem egy félperces hangmintát. Ebből csengőhang lesz! Volt már ilyenem, vagy két éve, de akkor még a fecskék is belecsicseregtek.

A kórusban sok madár játszik. Megismerem az énekes rigó hangját,  hallom, hogy rengeteg kismadár is énekel ilyenkor. Szólóban, ritkábban hallani a kakukkot, éjjel a baglyok is megszólalnak. Nem énekel, hanem az ütős szekciót adja a fakopáncs - mint tudjuk, a dobos a zenész legjobb barátja.

A kórusban a legszebb hangja az énekes rigónak van. Május táján gyakran hallani. Később meg a fülemüléét, igaz, ő nem kórista, és nem nappali műszakban udvarol.

Énekes rigó (Turdus philomelos)
KÉP INNEN