Nyájas olvasóink! Köszönjük a figyelmeteket, ami az eddigi száznegyvenkilenc poszton és majd' három éven át kísérte a blogot. Hálás vagyok a kritikáért, a segítő szándékú észrevételekért is.
A mérleg úgy alakult, hogy a posztok zömét én keltettem életre, emellett Süllőcske és Waka jegyzi a legtöbb írást. De a százötvenben Gerdának, Babette-nek, Mitzinek és Andrassnak is van egy-két téglája. Köszönöm nekik is a lelkesedést, nélkülük kevesebb lenne ez a blog.
A százötvenedik, ünnepi poszt témája nem egy csúcsgasztronómia felé kacsintó étek, hanem egy olyan szabadtűzi élmény, amely jól kifejezi a blog szellemiségét, a múltba tekint és értéket, ősi tudást ment át a mai embernek. /PO/
Kőre leppencs
by Süllőcske
Erdélyország. Ismét itt leltünk régies élelemkészítési módokra.
Olvasmányaim megelőzték a gyakorlati megvalósítást, aminek
Szentegyházán szerét ejthettük.
Ezek a székely étkek szabadban, patakparton, esztena udvarának gógján készültek a
múltban, s mivel élőben részese lehettem a rekonstrukciónak, a jövőben is
fognak.
Ajánlom szeretettel a szabadtűzi főzés és a természet
szerelmeseinek.
Van énnekem egy jóbarátom, nevezett Mihály Pista. Geográfus
és természetvédelmi szakember, barlangász, hegyen-völgyön járó, festőművész,
miegymás. De ami a legfontosabb, olyan elvetemült, mint én. De inkább jobban.
Mondom néki: Pistám, süssünk kövön! Erre ő: halat is,
kenyeret is! Ennyiben maradtunk. Hamar kerítettünk egy jó nagy andezitlapot, megraktuk a
gócot az udvaron.
Igen, kedves olvasó, kenyeret lehet kövön is sütni.
Lepénykenyeret, aminek kőre leppencs a neve. Az ilyen lapos kenyeret, még ha
kemencében sütik is, kövönsültnek nevezik arrafelé.
A hal pedig az „aranypisztráng”, a füstönsült, csak sóval
ízesített, csodásan ízletes, szaftos
csemege lesz.
A tűz ég a gógon, gyűlik a parázs, izzik a kő. A kőlapon megmaradt parazsat a halfüstölő
részbe húzzuk, a követ lombbal leseperjük.
Előzőleg vadkömény
gyűjtésen voltunk Pistivel és asszonyainkkal. Ezzel fűszerszámozzuk a lányok
által készített kenyértésztát.
Lepénnyé sirítjük, mehet a kőre, szépen süldögél.
Pisztráng a rácsra, parázs fölött melegszik.
De mi menjen fölé,
füstfogónak? Ez fontos, mert ennél a módszernél nem főzzük a forró
füstben-gőzben a halat, hanem „húzós” füstben sütjük.Egykettőre készít a csapat egy lombsüveget, amely éppen
kellőképpen fogja vissza a füstöt.
A parázsra vizezett bükkforgács és boróka kerül, ezen
ízesedik a pataki hal. Tíz perc után ellenőrzés: Puhul, sárgul, kezd elválni a
bőr a hústól. Meg is fordítjuk. Mehet tovább.
Közben a kőre leppencsek is elkészülnek. A lányok a
beköszöntő estében a kiskonyhában terítenek.
A hal akkor van kész, ha gyengéden aranyos bronzszínű, bőre
megráncosodik. Ez jó fél óra füstölődés után bekövetkezik. Tálaljuk a vacsorát.
A halat levélen, tormamártással, salátával, kőre leppenccsel.
Hogy jó volt-e? Azt én meg nem mondhatom. Hiábavalóság
szavakat keresgélni, nincs is tán olyan, ami a
Fellegajtó kinyílását ábrázolni tudná.
