2012. december 22., szombat

Az almafa

by Waka

Gyermekkoromban édesapámmal bekóboroltuk az egész vármegyét. Hajdan a környék püspöki birtok volt, nem is kicsi. Az akkori jószágkormányzóság épületében – némi betoldással – elfér a megyei könyvtár. Az azóta felhagyott kertek helyén elvadult gyümölcsösök találhatók mindenfelé. Ismerek szép diófákat, almából - birsalmából egész erdőket, egészen lehetetlen helyeken vannak „parasztbarack” fák, és a fehér besztercei szilvafáimat is egy ilyen helyről szedtem ki.

A hetvenes években tört ki a feketefenyő-telepítés második hulláma. A nagy gyárak dolgozói a kommunista szombatokon tízezrével ültették a csemetéket. Igaz, tájidegen fajta, de a terméketlen, puszta karsztnál azért valamivel jobban mutat. Sajnos errefelé nagy divat, hogy amint kicsit megnő az erdő, elkezdik lerakni mellé a szemetet. Különböző egyesületek és iskolák több tíz tonna szemetet szednek össze minden évben.

Az egyik ilyen erdő mellett találtunk két szép almafát az egyik kirándulás során. A jó ég tudja, hogyan kerülhettek oda, talán el eldobott almacsutkából keltek ki. Levelük nagyobb volt, mint a többi vadalmának, nem voltak tüskések, formás csemeték voltak, na! Megjegyeztük a helyet, és ősszel már ásóval felszerelkezve mentünk vissza.

A két fa szépen megeredt, évekkel később édesapám oltott mindkettőből még egyet, ezeket a másik kertben ültettük el. Az egyik fajta – legyen piros alma – alakját tekintve a Starkingra emlékeztet, a hegyen, ahol a mészkősziklán alig fél méteres talaj van, szinte ehetetlenül kemény, apró, de mézédes almákat termett. A másik kertben – talán az agyagos, kicsit löszös talaj miatt – meglepően megváltozott a termés. Nagyra nőtt, és lédús lett a Starkingra jellemző ikrás-kásás állag nélkül. Augusztus-szeptemberben érik, eltartani nem lehet sokáig, legkésőbb tél végéig tönkremegy.


A másik – nevezzük sárga almának – a leginkább a Kis fleini nevű fajtára emlékeztet, már amennyire sikerült utánajárnom. Hosszúkás, szinte zsíros tapintású, sárga héjú, a napsütötte oldalon megpiruló fajta. Ritkán nő meg 7-8 cm-nél nagyobbra. Húsa édes-savas, roppanó, a leve végigcsorog az ember állán. Szeptember végén, október elején érik. Ha egyszer cidre készítésére adnám a fejem, biztosan ezt a fajtát választanám. A savanykás íz a tárolás során fokozatosan eltűnik, a hús kissé ikrássá válik. Nyomásra, ütődésre érzékeny, tárolásra kora tavaszig alkalmas.



A pirosat a hegyen kivágtuk, a sárgának idén leszáradt a teteje. A másik kert állami tartalékföld, tavaly az önkormányzat felmondta a bérleti szerződést, hogy hulladékudvart építsen a helyén, de még egy kapavágást nem tettek. Tavasszal folytatni fogom a kert művelését, úgy leszek majd, mint az ásással. Ha valamelyik önkormányzati gyökér odajön kekeckedni, odacsapok az ásóval, és haladok tovább.

2012. december 8., szombat

Gomba háromképpen

by Süllőcske

Késő ősz, télelő a barangolós embernek  alkalom a szépséges gombák megcsodálására.
Csizma, kalap, kabát, bicsak, kosár, s mehetünk. Az ajtóból azért érdemes visszafordulni a gombászzsebkönyvünkért.
Arról sokat lehetne mondani, hogy hová, mikor, milyen gombára menjünk, a gyakorlat majd meghozza a módját.
Ezen az őszön, a csapadék megjöttével szépen telt a kosár, ettük a gombát, a többletet tartósítottuk az előttünk álló fél évre. Szeletelve, cserényen szárítva, keményebb gombák porítva évekig elálló készítmények. Sós, savanyú lében, blansírozva, pikánsan fűszerezve, hagymával remek salátaalapanyagot menthetünk. Különlegesen fűszerezett, borban, borecetben főtt gombáinkat olívaolajban marinálva csemegéket kapunk. Vendégeink garantáltan nem tudnak majd hova lenni a csodálkozástól, hogy egyszerű omlettünk vargányaillatot áraszt, levesünkből sosem hiányzik egy kis fafül, vagy szegfűgomba, vagy a sült mellől a laskasaláta. Nekünk nem lehet gond egy bakonyi süllő, egy Wellington- szűz.

Októberben az Alföld vargányapótlója terem, a remek, testes, látványos nyárfa érdestinóru.
Ha már túl vagyunk a rántott őzláb orgiákon, ezt javaslom gyűjteni méltóságos, szép fehérnyárak alatt. Kiválóan szárad, nagyon finom.
Ebben az időszakban bőven van szegfű, illatos csiperke, szerencsével óriáspöfetegre is lelhetünk. Egy ilyen kis vegyes kollekcióból készül első ételajánlatunk.
A rusztikusabb szeleteket vajon, sonkahagymával, fokhagymával, sóval, borssal lazán átpirítjuk, sütjük, de röviden, maradjon a gombánk roppanós, szaftos. Két-három tojást, két kalán mascarponéval, maréknyi reszelt parmezánnal, vágott petrezselyemmel nagyjából fölverünk, rá a gombára és éppencsak megsütjük. Tetejét még kicsi sajttal, zölddel, pirospaprikával megdíszítjük.








Novemberben a pereszkék törnek az élre, például a lilatönkű pereszke. Érdekes, nagyon aromás gomba, finom, de érdemes keverni más fajokkal, kicsit nagyszájúbb fűszert használni rá, hogy lekerekítse, illetve megfelelő köretről gondoskodni.
Ez esetben a megfelelő ízkomponáláshoz a sáfrányos tejfölt használtuk, köretként spenótos galuskát főztünk, a tányért juhsajttal szórtuk meg.











Télelő hava. Van még pereszke, júdásfüle, terem a fülőke és a király is növeszti izmos, terebélyes, féloldalas kalapjait, a kései laskagomba. Ebből készítettünk pikáns, savanykás salátát. A laskát sós, boros, borecetes vízben, szegfűszeg, boróka, bors társaságában roppanósra főzzük, kihűtjük, szeljük. A főzőlébe tegyünk keresztben félbevágott hagymát, éppencsak üvegességig abálva. Mindezt keverjük meg kapris remuláddal. Iszonyú finom, én pirítóssal főételnek eszem, de nagyon jó hús, hal mellé is.Különleges ajánlásom: Kéken főtt, olvasztott, fokhagymás vajjal leöntött hallal együk. Jó étvágyat, békés adventet!







 Jó étvágyat, békés adventet!

2012. december 7., péntek

Mindennek van egy...

by PO
...története. Ezeknek az almáknak is. Waka hamarosan elmeséli.


Meg ennek is. De ezt már Süllőcske elmondotta. Tudjátok, mi ez? Nem, ne nézegessétek a címkét, nem segítettem.


2012. november 30., péntek

Más társaságba keveredett

by PO
Nem túl régen méltatlankodtam amiatt, hogy a libaevés szokása sokkal inkább része a közbeszédnek, mintha kacsák legközelebb csak Pekingben lennének. Pedig errefelé is vannak, semmivel nem rosszabbak a libánál, sőt!

Eredetileg egy rucás kását szerettem volna posztolni - a ludas kása méltó párját - de legutóbb, amikor ezt készítettem, elfelejtettem fotózni, az étel pedig 1 nap alatt eltűnt! Hiába, nem vagyok még vérbeli gasztroblogger. De törekszem rá.

Később pedig eszembe jutott, hogy a klasszikus rucás kása zöldséges kölese jól párosítható a sült kacsával is. Ennek láttam neki. Aztán menet közben eszembe jutott, hogy még izgalmasabb, ha a sült kacsát tabulé salátával tálalom. Ebben maradtam.

A kacsaszárnyakat sóztam, majd 160 fokon megsütöttem.

A tabulé salátához felhasználtam
1 csésze bulgurt,
1 fej lilahagymát,
1 db gránátalmát,
2 csokor petrezselyemzöldet,
sót, fehér borsot, őrölt fahéjat, őrölt szegfűszeget.

Öntetnek egy kis zárható üvegbe fél deci olívaolajat és fél deci gránátalma levet öntöttem. Tettem bele 1 kk sót, fél kk fehér borsot, fél mk őrölt fahéjat és fél mk őrölt szegfűszeget, majd jól összeráztam.
A petrezselyemzöldet megmostam, majd papírtörlőre szétterítettem.
A bulgurt négyszer annyi vízzel leforráztam, majd lefedve állni hagytam.
Összeráztam az öntetet.
Finomra felaprítottam a lilahagymát, félretettem.
Jól összeráztam az öntetet.
A gránátalmából kiszedtem a magokat és félretettem.
Alaposan felráztam az öntetet.
A bulgurt 20 perc után leszűrtem, lecsepegtettem és egy nagy salátástálba kiterítettem hűlni.
Nem felejtettem el ismét összerázni az öntetet.

Amikor a bulgur kihűlt, belekevertem a hagymát, a gránátalma magot és leöntöttem az alaposan összerázott öntettel. Egy kicsit állni hagytam, majd tálalás előtt belevegyítettem az apróra vágott petrezselyemzöldet.

Tálaltam az elkészült kacsát.



A tabulé (taboulet, tabouleh) egy tág határok között variálható étek. Ha sok benne a bulgur, akkor inkább köret jelleget ölt. Nyáron jóval kevesebbet teszek bele, ellenben sokkal több petrezselymet, zöldhagymát, hozzá mentalevelet, így már salátaként viselkedik, könnyedebb. Grillezett húsok társaságát is őszinte örömmel fogadja.


2012. november 24., szombat

Piac, zöldségek

by PO
Szombatonként itt, Józsán is piacolhatunk. Itt sok kis helyi termelőt megtalálhatunk, szezonban kevesebben voltak a nagybanin vásárló árusok.

A múltkor, még a paradicsom szezon vége felé nézegettem a helyi felhozatalt, egy kis halom koktélparadicsomot pillantottam meg. Mögé nézek, ott meg két, beszélgetésben megfáradt néni üldögélt. Aranyosak voltak, vigyorogtak, mint a fakutya. Eszembe jutott az elkoptatott közhely, "mosolygós néniktől, bácsiktól" vásárolni. Odaléptem, hogy szedjek egy keveset azokból az apró paradicsomokból. Ekkor megszólalt a néni, tessék csak szedni! Úúúú, olyan szétdohányzott hangja volt, mint amikor krokodilok rozsdás vashordókat rágcsálnak... Szóval, a mosolygás nem elég a szépséghez!

Legutóbb az egyik árusnál, aki sokféle magot, ilyesmit árul, kimérettem egy kis kölest, szezámmagot, szedtem egy kis hibiszkuszvirágot, majd szóltam, hogy ennyit kérek, számolhatja. Közben észrevettem más kincseket is.
- Ez az áfonyadzsem török?
- Nem, azerbajdzsáni.
- Aha. Azért oly nagyot nem tévedtem. És ez a gránátalma lé is?
- Nem, az meg lengyel.
- Hö...! Lengyel??
- Igen, lengyel.
- És... ott hol terem gránátalma?
- Hát, fenn a hegyekben. Ott azért van gránátalma! - feleli szemrebbenés nélkül.
- Lengyelországban, hegyekben... gránátalma... - ízlelgetem.
- Igen, igen!
- Mekkora tapló vagyok, hogy ezt sem tudtam! :)))

Fizettem, kicsit arrébb léptem, majd felhívtam botanikus barátomat, hogy legyen kivel röhögni ezen az újdonságon. 
Hát, ilyenek is teremnek egy napfényes novemberi napon, a józsai piacon. Ezért is szeretek oda járni.



2012. november 14., szerda

Berbécsflékeny

by PO
Süllőcske hozott a minap jófajta bárányhúst. Jelesül combot. Azt a sütési módszert akarta bemutatni, amit a nyáron Erdélyben megismert. Egy kicsit változtatni kellett a módszeren, mert nekem nem volt olyan nagy vaslapom, amit parázson felhevíthetünk, ezért serpenyőben sütötte a vékonyra szelt bárányhúst.

Előtte azonban gondosan felkészültünk. Egy nagy falapra halmoztunk egy kis lövétei sóvízből párolt sót, szegedi paprikát, erdélyi mustárt. Ezt ugyan én készítettem, megelőzve mindenféle "nem addig van az, Vendelin barátom, hol vannak a különböző mustárok?" kérdéseket, de évszázados erdélyi recept alapján.

Süllőcske egyet sem tétovázott, serecegtette a serpenyőt, dobálta a húsokat, mi meg feldaraboltuk, sóztuk, néha mustároztuk, ettük lelkesen. Nagyon ízletes, igazi ínyenc étel volt!

Lássuk a képeket:







És hogy miért berbécsflékeny? Mert a derék székelyek így nevezik.

Legközelebb bemutatom a székely mustár készítését.


2012. november 12., hétfő

Következzenek immár az lúdfiak


 by PO
A múltkor felhorgadt bennem az igazságérzet, vagy valami ilyesmi és egy kis helyes posztot kívántam kanyarítani a rucás kásáról. Mert az mégsem járja, hogy a libáknak olyan jó a marketingje, hogy évente egyszer nekiveselkedik mindenki és fal egy kis libát, meg leöblíti újborral. Szerencsére Márton-napkor, nem szerettem volna, ha az Imre-napot ennyire tematizálják. Aztán ott vannak a kacsák, semmivel sem alábbvalóak, mint a lúdfiak, azokat is tessék megünnepelni, méltatni érdemeiket, meg valami jóféle bort inni hozzá!
Elkészült a poszt szemléltetésére szolgáló rucás kása, ahogy kell, kölessel, aztán úgy megettük, hogy fényképezni meg elfelejtettem. Márpedig mifelénk az ételfotók is saját készítésűek – pedig mennyivel kényelmesebb volna a neten kukázni egy sokkal szebbet.

Most meg eljött a Márton-nap, ilyenkor tényleg a ludakra kell figyelnünk. Meg az újborra. Esetleg a Mártonokra.

A mostani ünnepre máshogyan készítettem a ludas kását, mint szoktam. Nem aprólékot használtam, hanem szárnytövet – a liba legfinomabb húsrésze szerintem –, a kása pedig most nem köles, hanem hajdina volt.

A szárnytövek egyik végét levágtam, a bőrös borítást előre tűrtem, így a húsdaraboknak olyan dobverő kinézete lett. Sóztam, mozsárban tört korianderrel megszórtam és 170 °C-on ropogósra megsütöttem.

A szárnyat a fagyasztóból vettem elő, majd langyos vízben olvasztottam ki. Természetesen ezt a vizet nem öntöttem ki, ez lett a zöldségek főzővize. Felkockázott petrezselymet, murkot vetettem belé, sóztam, borsoztam. Amikor forrni kezdett, hozzáöntöttem a kimosott, lecsepegtetett hajdinát, ügyelve arra, hogy a főzővíz kb. 3-szorosa legyen. Lassú tűzön készre főztem, néha óvatosan megkevertem.

Tálaltam.


Megettük. Dicsértük. Igaz, csak óbort kortyoltunk hozzá.

2012. november 7., szerda

Sós kútba tesznek, onnan is kivesznek


by PO
Először nézzünk meg egy érdekes képet.


Azt mindenki tudja, hogy Erdély leghíresebb ásványkincse a só. Csukott szemmel is megtaláljuk a térképen a Parajdi-medencét, rábökünk, itt a Sóvidék.

Ezen a vidéken ősidők óta bányásszák a sót. Az amfiteátrumszerű mélyedések a római kori külszíni fejtések emlékei. Vannak szabálytalan gödrök is, ezek a betyárbányák nyomai, mert ne szépítsük: az ott élők lopták is a sót. Mert a sóra a mindenkori hatalom mindig rátette a kezét.

Az igazi, nagy volumenű bányászkodás mélyművelésű bányákban történt. Nézzünk egy szép illusztrációt egy tordai sóbányáról, a XVIII. századból:


Külön érdekesség, hogy Erdélyben a sónak van egy másik megjelenési formája, ez a sóvíz, más néven vízsó. Arról van szó, hogy a felszín alá beszivárgó vizek érintkeznek a sótömzzsel, oldják azt és tömény sóoldatot képeznek. Aztán forrásokban feltörnek, vagy kutak segítségével jutnak hozzá. Orbán Balázs 800 sóskútról tesz említést Erdély földjén. Nemcsak a Sóvidéken fordulnak elő, hanem a moldvai csángók földjén, vagy akár a Hargita lábánál is. Ezek a sóskutak mindig a falu, a közösség tulajdonában voltak, építettek fölé egy kis épületet, tisztán tartották, szabályozták a sóvíz hordását. Érdekesség, hogy míg a Sóvidéken fizetni kellett, attól távolabbi vidékeken a lakosság ingyen hordhatta a sóvizet.

Az alábbi képen a lövétei sóskút látható, az itt élők szerint kora legalább az Árpád-korba nyúlik vissza. A sóspajta kulcsa apáról fiúra száll.

Az erdélyiek a sóvizet otthon korsókban tárolták és a puliszkafőzéshez, vagy más főzéseknél sózásra használták.
Disznótor idején különösen sok fogyott. Abban pácolták a szalonnát, füstölni való húsokat, csontokat.
A tömény sóvizet hígították, abban tettek el szőlőlevelet, káposztát, gombát. Ezeket felhasználás előtt kiáztatták és a frisshez hasonlóan használták.

Bizonyos vidékeken a sóvizet az asszonyok főzéssel bepárolták, a sót pedig a piacokra hordták.

A nyáron Süllőcske hozott nekem is egy flaska sóvizet, ezt aztán alaposan megvizsgáltam. Kiöntöttem egy kis edénybe és gyönyörködtem abban, ahogy kiszárad, a sókristályok változatos formákban felfelé épülnek.


Elvittem laborba, ahol megvizsgálták. A lövétei sóvíz színtiszta, telített NaCl-oldatnak bizonyult, mindenféle egyéb szennyeződés nélkül.

A végére tartogattam egy találós kérdést: milyen súlyú 1 liter lövétei sóvíz? Aki a tényleges értékhez legközelebbi tippet adja (mondjuk november 15-ig), annak sütök egy tönkölykenyeret.

2012. november 1., csütörtök

Kolbász a gombóccal

by Babette


Beszélgettünk PO-val, én meséltem, milyen ebédet főztem, mire azt mondja, hogy neki is ilyen srófra jár az agya, főleg ami e blogot illeti. Milyenre? Hogy az étel legyen egyszerű, gyorsan elkészíthető, laktató, és hát ugye hagyományos alapanyagokból készüljön.
A leves, amiről beszélek, nem az én találmányom, nem családi örökség, az interneten találkoztam vele, aztán a saját szájízemre formáltam.
Megfelel a fenti kritériumoknak, és ha azt nézem, hogy magam is arra törekszem, hogy az évszázados falusi, paraszthagyományoknak is, akkor pont itt van a helye. Mit jelent ez? A kamra megtöltése, hagyományos tartósítási módok, a gazdaságban megtermelt termények, minél kevesebb bolti alapanyag.

Milyen alapanyag kell ehhez a leveshez? Kolbász, krumpli, hagyma, sárgarépa, pirospaprika, tejföl.

Nézzük.

Megfőzök egy kisfazéknyi krumplit, leöntöm a levét (félreteszem!), és hagyom kihűlni.
Közben megpucolok két kisebb vagy egy nagy fej hagymát, és egy fakanálnyi disznózsíron felteszem megpirítani. Amikor ellágyul, hozzáteszek karikára, vagy félkarikára vágott sárgarépát, összeforgatom, majd megszórom köménnyel, csipet őrölt borssal, pirospaprikával és rögtön felöntöm a krumpli főzővizével. Ha kell, kipótolom vízzel.
Közben a krumplit áttöröm, egy-két tojással és liszttel tésztát csinálok belőle. (Pontosan így készül egyébként a szilvásgombóc tésztája is, de ez lehet kissé lágyabb, csak ne ragadjon.) Nem teszek bele sót, jól fog esni a krumpli édeskés íze a fűszeres levesben.
Amikor felforr a leves, beleteszem a karikára vágott kolbászt, nálunk  jelenleg kecskekolbász lógott spejzban, majd a tésztából tenyeremben kis gombócokat formálok és azt is beleteszem a levesbe.
Amikor a gombócok feljönnek, akkor fél evőkanál liszttel elkevert tejfölt öntök bele, majd citromlével kicsit megsavanyítom.

Enni és főzni egyaránt kellemes étel. Bár a leírás alapján hosszadalmasnak tűnhet, de fél-háromnegyed óra alatt elkészül. Akár három napig is ehető, ha akkora az adag, valahogy nem érezteti, hogy több napja egy ételt eszünk.


Nem kíván maga mellé, maga után semmit, de az almáspitét sem zavarja el.

2012. október 31., szerda

Még egy hónapig!

by PO
Még egy hónapig látható Barta András Süllőcske kiállítása Szegeden, a Mars téri piac új kiállító helyszínén, a Művészetek Hídján.

A művész számára a festészet a változást, a megújulást jelenti. Az illékony, tünékeny jelenségek megragadása, a mozgása, az organikus kapcsolódások, összefüggések érdeklik. A természetjárás, horgászat, gombászat, gasztronómia egészíti ki nála a szakmaiságot, illetve biztosít a számára élményteljes témákat. 

„Ne csodálkozzanak azon, ha a képeket nézve illatokat fognak érezni, a szájukban megérzik a szőlő, a csuka ízét, illetve hallják, hogyan roppan a káposzta, amikor kibontják a leveleiből. Mindegyik utánozhatatlanul önmaga és semmi más. András képekkel terített asztallal vendégel meg bennünket ezen a kiállításon. Az alkotásokat nézve ne legyünk idegesek, önzők, absztraktok és boldogtalanok, legyünk tiszták a nagy illuminációra. 
A művész nem csinál olyat, ami önmaga előtt ne lett volna igazolva. Ez nehéz és türelmet kívánó út, de amije van, az becsülettel az övé. Egyik kezével a kenyér után kell nyúlnia, a másikkal fest, mintáz, követ farag, tanít, de a feje nem zavarodik össze és a szíve is a helyén van” – mondta a megnyitón barátjáról Göblyös Róbert festőművész.
 

Egyébként Süllőcske egyéb munkái itt láthatók.
A Művészetek Hídja és a csarnok egyéb programjai pedig itt.

2012. október 28., vasárnap

Perkeltünk

by PO
A reggeli a tegnapi kacsasült alja-maradéka volt, kenyérre kenve. Nem zsír, hanem reszketeg, remegő pecsenyelé. A tönkölykenyerem ehhez nagyon megfelelő, együttműködő partner volt. Az éledő jókedv jeleként néha felkiáltottam: rilett, bazmeg! Hiába, na, ha akarunk, tudunk és értünk a gasztrosznobok nyelvén is!

A reggeli után letöröltük a szánkról a maradék morzsákat, következett a mai szereposztás. Süllőcske lett a séf, én meg sztázsoltam (ez krumplipucolás, mosogatás, de ezzel a dumával soha nem lehetne becsajozni, úgyhogy). Végig követtem, segítettem, fotóztam, meg a posztírás is nekem jutott. Na, ki járt jobban, vajon? Megjegyzem, hogy ő meg hazavezetett ebben a hideg, esős időben. Ő sasol a sötétben, cibálja a kormánykereket, én meg ülök itt a meleg szobában és gombokat nyomkodok, csongrádi kadarbort kotyolok. 

A mai első program egy halpaprikás elkészítése volt.  Egy ilyet vízionáltunk:


Ezt lehet pontyból, meg sok mindenből. A mai poszt attól különleges, hogy csukából és törpeharcsából készül. A netes keresők számára egzaktabban: halpaprikás, csuka, törpeharcsa. És attól igazán egyedi, hogy Süllőcske főzi.

Könnyű volt lemondani a szabadtűzi főzés örömeiről, kint eső, szél, 5 fok árnyékban. Így aztán beszorultunk.

Akkor nézzük a perkelt csuka esetét lépésről lépésre.

Az alapanyagok.
Párolódik a hagyma a sült vajban.
Filéződik az XL-es törpeharcsa.
Finom zöldpaprikákat bele!
Paprikát bele!
Egy kis kadarbort is...
Belekerülnek az alaplé kellékei, a gerincek, csontok.
 

A csuka és törpefilé sózása, nem sokkal a főzés előtt.
Csontok ki!
Gazdag lett az alaplé.
A szép húsok is belekerültek.
Párolódnak.
Utópaprikázás igen választékosan. A háttérben egy következő poszttéma, forrásban.
Utolsó kóstolás.
A csipetkéket is kiszaggattuk...
...majd megfőztük.
Aztán fotogén is legyen, ne csak finom!
Hosszú az út egy ilyen fotóig. De megéri végigmenni rajta!

Szóval ez a perkelt csuka igaz története. 
A zöldpaprikák Süllőcskéék kertjéből valók voltak, a hagyma makai,  a paprikák szegediek, a bor pedig csongrádi kadarbor volt, csak hogy a cönológia terén is rend legyen. És a halak sem a teszkóból jöttek!

Készült még ma két másik érdekesség is, ezek is hamarosan következnek.