2012. február 15., szerda

A nutria

Akiknek a nyúl túlságosan cuki, a ló túl intelligens, a hal meg túl szálkás, van egy reális alternatívánk. Itt van ez a nutria. Esszük? Nem esszük? Na, nézzük csak!
Nem szívesen mondanánk le arról az elsőségről, hogy a gasztroblogok közül elsőként foglalkozzunk a nutriával. A régebben itthon jól ismert prémes jószágot meg is lehet enni, ez egykoron része volt az állat többcélú hasznosításának. Vendégünk Balage, aka Waka a nutriáról és Virslibácsiról idézte fel emlékeit.

Virslibácsi egy nagy építővállalat középvezetőjeként ment nyugdíjba a szocializmussal együtt, valamikor a rendszerváltás környékén. Addigra felépült a Hegyen a kulipintyó, téliesítve, pincével, ahogy kell, készen voltak az ólak, beszerezett az minden szükséges háztáji gépet, és a kis szőlő is termőre fordult (hiába no, az utolsó munkával töltött évek már a nyugdíjas létre való felkészülés jegyében zajlottak).
Legott fel is költözött, és onnantól legfeljebb bevásárlás céljából kocsikázott be a városba, bár többnyire ezzel is a vejeit bízta meg. Most, hogy éjjel-nappal ott volt, elérkezettnek látta, hogy belekezdjen az állattartásba. Nosza, vegyünk malacot - gondolta -,  bevágta magát a Trabantba, és meg sem állt a közeli téesznél, illetve annál, ami addigra még maradt belőle. Volt ott malac, annyi, hogy még el is adtak belőle. Igen ám, de kicsit sokallta az Öreg az ötezer forintot egy malacért. Volt ott egy csomó másik is, amik igen csak kicsinyek voltak – olyan sütni való méret - , de csak egy ezres volt darabjuk. Hohó – így Virslibácsi – majd én felhizlalom őket, és vett is ötöt, meg azért kettőt a nagyobbakból, a biztonság kedvéért. Mivel tetszik elvinni? Hát a Trabival! Nem bírják ki! Ugyanmá', csak ide megyünk a szomszédba. Beszuszakolták a rémült malacokat a csomagtartóba, aztán usgyi. 
Nem bírták ki. 
Az apróbbak közül kettő elpusztult, mire felért velük a hegyre. A rosseb egye meg, nem baj, maradt még. A malacok boldogan belakták az ólakat, Virslibácsi pedig nekiállt felhizlalni őket. Két hónap múlva a három kismalac éppen akkora volt, mint előtte, csak éppen addigra megettek egy fél góré kukoricát, szerencsére a két nagyobbik szépen gyarapodott. Virslibácsi agyát elöntötte az olaszrizling, és egy hosszú hétvége alkalmával, a család illetve a közeli barátok közreműködésével lemészárolták és felfalták a három csökevényt. Decemberben aztán elérte a végzet a megmaradt kettőt is, és Virslibácsi megfogadta, hogy disznót soha a büdös életbe'.
Egész télen törte a fejét, hogy mi a nyavalyát csináljon az ólakkal. Nutria! Akkoriban, a biogilisztával szinte egy időben kezdődött a - ki tudja hányadik - nutria boom Magyarországon. Nosza, gyorsan átalakította az ólakat, és mire kitavaszodott, már ott is figyelt két pár. Onnantól szorgalmasan járt a közeli rétre, sarlózta a zsenge füvet, pitypangot, a fiúk hordták a száraz kenyeret, meg a maradékot az ismerős zöldségestől. Szerencséje volt, a nőstények vemhesen érkeztek, és kisvártatva megtriplázódott az állomány, sőt abban az évben még kétszer ellettek. Az állatok meglepően szépen növekedtek. A nyár folyamán gyorsan felhúzott egy füstölőt, nehogy má' mással füstöltesse meg.

 Kép innen.

Virslibácsit kurvára nem érdekelte a prém, ő a húsra utazott, késő ősszel le is vágott vagy tízet az ifjak közül, az utolsó ellés még kicsi volt, meghagyta őket magnak, a lelki szemei előtt ekkor már egy nutriafarm lebegett. Kolbász, csak kolbász lesz. Hozatott pár kiló zsírszalonnát, összedarálták a kicsontozott rágcsálóval, jó magyarosan megfűszerezték, aztán hajrá. Gyere Balage, vigyél egy kis sütnivaló kolbászt, aztán - majd Karácsony előtt, ha majd jól kiszikkadt - adok egy szál füstöltet is. Vittem, de otthon nem mertem bevallani, mi az. Kolbász, dehogy is, izé, pulykából. Süsd meg! Megettük, jó volt.
A füstölt kolbászból aztán nem lett semmi. Virslibácsi nem tartotta elég hatékonynak a füstölő működését, olyan nagy gyakorlata sem volt benne, meg aztán a rizling is nyomta kicsit a buksiját belülről, úgyhogy sikerült kolbászostul leégetni a füstölőt, még szerencse, hogy a szomszédok idejében észrevették a tűzvészt, és nem lett nagyobb a kár. A tél folyamán aztán valami kóbor eb beszabadult, és a fele állományt kinyírta, a maradékot meg tavasszal vitte el valami patkányvész. 
Az Öreg pedig tavasszal belevágott a nyúltenyésztésbe.

A nutria, vagy mocsári hód, vagy hódpatkány (Myocastor coypus) Dél-Amerikában honos, a legnagyobb rágcsálók egyike. 

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Emlékszem a nutria lázra, amikor fél országot keresztül utaztuk Komáromba, hogy megnézzünk egy nutria tenyészetet (az ember kereste, hogy miből tudna megélni, mert a TSZ fizetés, az még meleg vízre sem volt elég). Az egész család olyannak (az emberi) tűnt mint a nagyra nőtt nutriák. Szerencsére a gilisztások balhéi távol tartottak minket az ügytől, no meg a görényesek sem cserélték le a 100-as Skodát 2 év alatt.

motymoty írta...

Mi sokat ettünk, a bundájáért tartották, a húsa szinte ingyen volt. Emlékszem amikor a szüleim a panelkonyhában töltötték a nutriakolbászt. Vicces volt. :)

Unknown írta...

Amennyire utálom a patkányokat,egereket...annyira kezdem ezeket megkedvelte így képernyőn keresztül. Kedvencnek elfogadnák vagy kettőt belőlük. Vajon hazánkban miért nem honosodtak meg vadon,mikor anyi helyen hallottam róla,mennyi megszökött belőle🤔🤔

Névtelen írta...

1964.-ben, előzetes elméleti felkészülés után kezdtem nutriát tartani.
Kétségtelen, hogy első sorban anyagi helyzetemen akartam segíteni a prém előállításával, értékesítésével. Az egyedek törzskönyvezésére karton rendszert dolgoztam ki. (Csak lett volna számítógép abban az időben!) Az elhelyezéshez medencés blokkokat építettem hegesztett acél elválasztókkal, tetőkkel, villanypásztorral.
Minden jól működött. A tevékenység nyereséges volt. (lakásra felvett kölcsönt, rövid idő alatt vissza fizettem.) Komoly szellemi munkát igényelt a törzskönyvezés, a célirányos tenyésztés tervezése, kivitelezése. A takarmányozás szintén jelentős logisztikai feladat volt. (60 - 80 egyed). Meg ismerte, megszerette a környezetem a nutria húst, amihez foghatót azóta sem ettem. De, első sorban, nagyon megszerettem az állatokat, szelídek és alkalmazkodók voltak. Főként ez volt az oka annak, hogy befejeztem a tevékenységet. A végén nem tudtam megölni őket mivel személyes ismerőseimmé váltak.
Nagyon jó balhé volt. Kár lett volna kihagyni.