by Waka
Csillagomat kirúgták a kollégiumból. Járhatott volna rosszabbul is, de aztán megkegyelmeztek neki. Voltaképpen az én hibám volt az egész. A következő évben aztán újra kollégista lehetett, én már nem jelentettem veszélyt rá.
A Kollégiumot eleve rosszul építették. A lépcsőházban két sor lépcső X formán keresztezte egymást a félemeleteknél, egészen a legfelső szintig. Maga a lépcsőház az épület utca felőli részén helyezkedett el, mindössze egyetlen nagy helyiség volt ezen az oldalon, a túlfelén volt nagyobb rész. Az építésnél senki nem gondolt arra, hogy esetleg lányok is fognak lakni az épületben. Megoldásképpen kijelölték a legfelső emeletet lánykollégiumnak. A felvezető lépcsősorok egyikét biztonsági záras rácsos ajtóval látták el (itt jártak fel a kulccsal rendelkező tanárok), a másikat pedig lezárták egy nagyobb – anyagmozgatásra alkalmas – ráccsal, melyet egy szem Tuto lakat védett. A lányok az afféle tűzlépcsőként szolgáló, az épület végéhez ragasztott lépcsőházban közlekedtek, fel a negyedikig.
A lakat problémát már elsőben megoldottam. Egy hétig itthon voltam, kiírt az orvos. Pénteken elsétáltam a MÉH-telepre, és vettem két kiló lakatkulcsot. Nyolc darab volt, ami nyitotta a lakatot. Hatot mindjárt értékesítettem, egy ezres volt darabja. Megmaradt kettő, de én valami elegánsabbra vágytam. Egyrészt, a rács éppen az ügyeletes tanár pihenője előtt volt, másrészt a zsanér igencsak nyikorgott, tehát nem kis adag elszántságot igényelt a használata. Bár az ügyeletes tanárok többsége estére kellőképpen „elfáradt”, a veszély fennállt.
A fotólabor a földszinten volt. Elsős korom óta volt hozzá kulcsom, ez valami hihetetlen előjog volt, egy belülről zárható helyiség a kollégiumban. Nem is nagyon éltem vissza vele. A tanári egy köpésre volt, a kulcstáblán ott lógott a lányokhoz vezető másik ajtó kulcsa. Egy szombat estén, megfelelően összehangolt műveletben tíz percre lenyúltuk a kulcsot. Fotópapírra fektettem, megvilágítottam, majd előhívtam. Megvolt a lenyomat. A tanműhelyeknél kialakítottak egy kis barkácsműhelyt, használhatta a kimaradás alatt bárki. Az ügyelő tanárnak rendszerint akadt jobb dolga, ott hagyott minket. Az előhívott kulcslenyomat alapján pár nap alatt sikerült néhány használható kópiát előállítani.
Hogy ki fújt be, nem tudom. Velem nem sokat tudtak kezdeni, szakma kiváló tanulója voltam, és az Iskolai KISZ Bizottság titkáraként gyakorlatilag a magam javára szavazhattam. Csillagom viszont repült a kollégiumból, szerencsére nem lakott messze.
Bejárt minden nap, elméletes héten minden szünetben együtt lehettünk, gyakorlatoson reggel munkába menet előtt azért összefutottunk. Délután elkísértem az állomásra, többnyire az utolsó vonattal ment haza.
Egyik reggel egy jókora csomagot nyomott a kezembe.
- Mi ez? - kérdem.
- Anyu küldött sonkát, mert mondtam neki, hogy folyton éhes vagy.
Kéttenyérnyi, ujjnyi vastag szelet friss, puha sonka volt. Jó volt, jól is esett. Aztán hozta, minden nap. 71 kiló voltam akkoriban. A kollégiumban napi háromszori étkezés volt, képtelen voltam megenni ennyit. A szobatársak segítettek persze, de nem akartam őket tömni.
Egy napon kérdi:
- Hozzak hozzá uborkát?
- Hozz – mondtam gyanútlanul. - Gondoltam, hoz egy kis házi savanyú uborkát. Csudát, kígyóuborkát hozott. 198X-ben, áprilisban.
Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam meg, hogy ne hozzon többet, mert nem kell.
Aztán egyik vasárnapra meghívott magukhoz. Húztam a nyakam rendesen, de előbb-utóbb szembesülni kellett a családdal, főként, hogy Csillagom nekem köszönhette a kirúgást.
Az anyuka igen bölcsen elküldte párját vidékre, csak ő maradt otthon. Meglepően kellemesen telt a délután, jól eldumáltunk. Rákérdezett a sonkára is, dicsértem, szépen megköszöntem, aztán erőt vettem magamon, és kiböktem, hogy ennyit csak nehezen tudok megenni. Jót nevetett. Kiderült, hogy Csillagom ragaszkodott az extra adaghoz. Szegénykém ült az asztal végén, és vörösödött.
Szótlanul, száját összeszorítva kísért ki az állomásra. Másnapra azért megbékélt, és hozott egy hatalmas sonkás-uborkás szendvicset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése