2013. június 9., vasárnap

Három legenda és egy celeb

by PO
Blogunk egyik lelkes olvasója hozott a minap Angliából két érdekes ajándékot. Akkor rögtön két celebről szerettem volna írni, de elgondolkodtam. Lehet, hogy a Scotch bonnet egy celeb, de a Maldon só a maga majd 200 éves múltjával inkább egy legenda. És ha már egy sólegenda, akkor van az én tarsolyomban még két érdekesség. Így kerekedett ki a koncepció és a cím pedig adta magát.

A Maldon só egy érdekes szerkezet. Ha az ujjaink között morzsoljuk, a roppanásokból érezhető a pelyhes szerkezete. Ez meg is határozza viselkedését, már amennyiben nem elegyes sózásra használjuk. Ha felületi  sózást végzünk, mint pl egy kacsamájnál, akkor egy változó intenzitású sósság érzet lesz a dologból. Az ínyencek ezt nagyon izgalmas dolognak tartják, közülük a sósznobok fertályórákat tudnak egymással beszélgetni arról, hogy milyen intenzív az íz, milyen a lecsengése és így tovább.
Jut eszembe, az egyben sült tarját is szeletelés után szoktam sózni, feltétlenül kipróbálom arra is.


Különben a Maldonról lehet tudni, hogy az Osborne család majd 200 éve párolja a híres sót a kies Albionban. Essexben, a Blackwater folyó torkolatánál érdekes klimatikus és hidrológiai tényezők között történik a nagyobb koncentrációjú sóoldat keletkezése, nyerése, majd a tisztítás, bepárlás.


A másik legenda Erdélyből származik. Eredetileg az a sóvíz számít igazán híresnek, különlegesnek, amiről már írtam. Ezt a sót a lövétei sóskút vizéből pároltam, vagyis hagytam, hogy kiszáradjon, közben megcsodáltuk azt a jelenséget, hogy a sólepel higroszkópikus tulajdonsága miatt a sóvíz kimászott az edényből.


Amikor vége lett, egy nagyon kemény sókéreg keletkezett, elég nehéz volt kirobbantani az edényből, hogy az el  ne törjön. Ez a só főleg nagy szemcséket tartalmaz, finom részeket alig. Legtöbbször emiatt oldatban (levesek, stb.) használtuk, felületi sózásra csak ritkán.


A harmadik legendás só igazi legenda a maga nemében. Hiszem az erdélyi sóvidék már az ókorban ontotta a fontos anyagot. Mikor kinek. Hol a rómaiaknak, hol a hunoknak, székelyeknek, hol a magyar királyságnak, de még külhonba is jutott belőle. Az erdélyi sóvidék Európa egyik legnagyobb sóelőfordulása, ahol olyan méretű sófekvetek vannak, hogy mélyművelésű bányákat nyitottak már a középkorban. A harmadik sólegenda innen származik, bár kissé méltatlan, hogy csak a harmadik helyen említem, holott... Szóval a ma bányászott, őrölt parajdi sóból is van nekem itthon.



Látható, hogy ez egy őrölt, osztályozatlan só. A szemeloszlási görbéje a liszt frakciótól az 1 mm-es morzsáig folyamatos. Én egyaránt használom elegyes sózásra és felületire. Színre a Maldon só a legvilágosabb, a parajdi pedig a legsötétebb, homogén halványszürke.

És akkor nézzük a celebet. Nem tudom, mennyire számít divatnak, de Magyarországon egyre színesebb hullámokban támadnak a különböző csípős paprikafélék. A jelenség annyira friss, hogy láthatóan sebesebben tör előre, minthogy azt a nyelv fejlődése követni tudná. A mai helyzet az, hogy minden olyan paprikafélét, ami erősebb az unásig ismert cseresznyepaprikánál, csilinek nevezünk.


A Scotch bonnet nevű paprika igazi méregbomba. Azzal dicsekedhet, hogy ott van a slágerlista élén, a legcsípősebb paprikák egyike. Mivel ezen paraméter mérése igen nehézkes, nagyon sok szubjektív elemet tartalmaz, most nem időznék a Scovill-skála felett, azt a ménkű magas értéket pedig nem is kommentálom.
A Scotch bonnet származását tekintve nem dicsekedhet, nem ették "már a régi rómaiak" is, nem a brit tudósok fedezték fel, egy ilyen buja, vad fűszerszám csakis a karibi térségből származhat, vagy Észak-Afrikából.
Még nem tudom, mire használom a cseresznyepaprikától ezerszer erősebb csiliket. Egyelőre tisztes távolból méregetjük egymást. Megfogni is csak csipesszel, vagy kesztyűvel szoktam. Akinek volt már csilivel balesete, tudja, hogy indokolt az óvatosságom.

Addig is, míg lesz véle valami recept, nézegessetek a YouTube-on olyan klipeket, ahol szuicid hajlamú emberek a konnektorba pisilés helyett Scotch bonnetet rágcsálnak.

8 megjegyzés:

Daróczi Imre írta...

A szemeloszláson besírtam, bár ha sólisztgyurma várat kívánsz építeni, még jól jöhet :-)

Scott bonettel nemes egyszerűen chilisbabot gyártanék első körben. Attól tartok, a magyar(os) ételek nem igénylik ezt a fajta ízes csípősséget.

Sheila G. írta...

"a sólepel higroszkópikus tulajdonsága miatt"


micsinál a kicsoda??

Sheila G. írta...

nekem az összes habaneromat megvette egy kapszaicin-függő ember....

Kati írta...

Meg se gondoltam eddig, hogy Parajdról sót hozzak, pedig a legkedvencebb erdélyi városom, s itt van a közelben:)
A tiedhez hasonló paprikám nekem is volt, a habanero, magára nem igazán lehetett megenni, én Erős Pitába tettem:)
Nálam a celeb most egy alma és cseresznyefával füstölt só, amit Angliából kaptam ajándékba a Páromtól:)

Mitzi von Küche írta...

Csak a Fleur de Sel említését hiányolom (vagy azt rám hagyod?).

PO írta...

Mitzi, én csak olyanokról írtam, amelyek nekem vannak itthon. A Fleur de Selt szívesen hagyom neked, úgyis lesz még hasonló poszt.

süllőcske írta...

A sók,és az egyéb "szervetlen"anyagok témája igen fontos dolog, szerintem is.

Névtelen írta...

Mi géra víznek nevezzük a sós vizet, én is használom.
Gizike