Csárdatál

by Waka

 

Rózsika, a konyhai kisegítő-mosogató-segédszakács idegesen tűrte be csapzott ősz haját a kendő alá. Sanyika megmondta:

- Ha csak egy hajszálat is meglátok a kajában nyanya, repül, mint a Louis Armstrong. - Sanyika nem egy atomfizikus amúgy, az Armstrongokat különösen keverte, de letegezni azért nem merte a nagyanyja korabeli asszonyt. Rózsika, nyugdíj előtt két évvel nem akart kockáztatni, mióta leépítették a szakközép menzájáról, ez az első munkahelye, tűrt tehát, hajat és minden mást is. A konyhában uszkve 45 fok. Éppen, ilyen lehet a csumi pokolban – gondolta Rózsika – miközben egy szál nájlon otthonka-kismamacipő kombóban sürgölődött a két tűzhely meg a fortyogó ipari méretű fritu körül. A 18+ látványt szerencsére nem sokan látták.

Bélám, a vízilóra erősen hajazó FŐSZAKÁCS egy szál pepita szakácsnadrágban hortyogott a maradék két zsák krumplin, csöcsei leleffentek bojler hasára, alóluk bővizű verejtékpatakok fakadtak és tűntek el a nadrág korcában. Rózsika erősen reménykedett, hogy elég lesz a reggel megpucolt krumpli, mert a dagadt ember alól nem lenne egyszerű kiszedni. Volt rá eset, hogy Bélámat az egyik fagyasztóláda tetején nyomta el a buzgóság, na, aznap nem volt Cordon Bleu.

Bélám amúgy legfeljebb délelőtt tízig volt használható, rendszerint ekkorra érte el a cirka fél liter kisüsti a megfelelő hatást, ezután csak délután négytől lehetett számítani rá, ekkor hirtelen magához tért. Na, innentől kenyérre lehetett kenni, fehér inget vett, kiment a vendégek közé, kedélyesen cseverészett, egészen záróráig, mikor is taxit kellett hívni neki, mert az utolsó fél órában rejtélyes módon újra lerészegedett. Bélám nem fogyasztott az üzlet készletéből, legfeljebb, ha meghívták, saját főzésű párlattal tartotta karban magát,

- Nehogy má' azt a bolti szart igyam. - Az agglomerációban jókora gyümölcsöst birtokolt, melyet a lányai révén lízingelt két szerencsétlen vő tartott karban.

           

Bélám aznap különösen fáradt volt, egy húsosládányi hátszín bélszínné transzformálásával foglalatoskodott egész reggel. Na ez szeletnek, ez tatárnak, a maradékot basszátok bele a pörkölbe. Sanyi néni – a tulaj, aki vezetéknevét néhai férje után örökölte – tördelte is kezét,

-         Nem lesz ebből baj, Bélám?

-         Ugyan má', olyan ember, aki meg tudja különböztetni a kettőt, úgyse' jön be ide.

           

Sanyi néni, egy jómódú vállalkozó özvegye volt, az ő nevén futott a vállalkozás. A csárda a fia, Sanyika ötlete volt, mint annyi más, és nagyjából a bérleti szerződés aláírásáig érdekelte is a dolog. Innentől Sanyi néni nyakába szakadt az egész, nagyjából annyit értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Sanyika pedig beült a BMW X5-be, és elhúzott Mucikával, a frissen felvett pincérlánnyal valahová.

           

Rózsika tehát sürgött-forgott, melegített, tálalt, mosogatott. Egy szem segítsége volt, a lakli Márió, aki egy ügyvéd-pedagógus házaspár egyke gyermeke. Neki is ügyvédi pályát szántak, de már a gimnáziumban bebizonyosodott, hogy képességei nem biztosítanak elegendő üzemanyagot a szülői ambíciók száguldásához. Némi segítséggel leérettségizett, aztán benyomták egy szakács tanfolyamra. A régi ügyfél, özvegy Sándorné éppen kapóra jött, nála tölthette a kölök a szakmai gyakorlatot. Márió alvajáróként közlekedett a konyhán, fülében zene, láthatólag fogalma nem volt, hol van, de legalább nem kószált el. Rózsika a sült krumpli készítését bízta rá, talán nem bassza el, de azért fél szemmel folyton figyelte.

           

A placcot a hatvanas kernyel, Imre uralta, aki egy olajmunkásként tett tengizi kitérő alkalmával olyan sömörre tett szert, hogy csak hosszú ujjú ingben mert mutatkozni a legnagyobb melegben is. Félévente járt a bőrgyógyászatra kéthetes kezelésre, bekenték valami kenőccsel, betekerték folpakkba, dunsztolódott két órát. Elegáns volt az ingben, de a melegben hamar elkezdett pikáns aromát árasztani, ezért csak fizetéskor óvakodott be az asztalok közé (mondjuk a vendégeket nem kellett gyors távozásra biztatni). A felszolgálás a másik pincér - szintén Imre - reszortja maradt, Mucika persze sehol, pörgött is szegény rendesen.

           

Öt fős társaság, a kerthelyiségben – hol máshol, ebben a kurva melegben –, aszongya, két itteni (a város neve) pecsenye, egy sertés java bakonyi módra, egy kétszemélyes csárdatál, három hasiburi, csárdához vegyes köret, három kápisali, két parisali. Rózsika, mint egy fúria perdül, helyi pecsenye: két előresütött, gombával és kolbászhússal töltött szelet, fagyasztóból ki, a zsírba melegedni, fertig. Bakonyi, sült hús, gomba, tejszín, forgat, kész. Csárdatál, a fene a jódolgukat, sült tarja, fokhagyma, kakastaréj, kész a cigánypecsenye, rántott borda, izzít, rá trappista, magyaros csirkemell, szalonnás lecsó melegít, húsra borít, hawaii pulykamell,

-         Márió, bonts már egy ananászt!

-         Nem tudom, hol van az a kurva konzervnyitó, te használtad utoljára!

-         Akkor harapd le a tetejét!

A fatálon Imre kivitte a zsírban tocsogó húsokat, a vendég meg megette, mert délután kettő volt, és három deci békési szilvapálinkán kívül semmit nem evett aznap.

            

Az élettani konzekvenciák nagyjából egy órával később jelentkeztek, egy irgalmatlan csikarással kísért output képében.