Következzenek immár az lúdfiak

 by PO

A múltkor felhorgadt bennem az igazságérzet, vagy valami ilyesmi és egy kis helyes posztot kívántam kanyarítani a rucás kásáról. Mert az mégsem járja, hogy a libáknak olyan jó a marketingje, hogy évente egyszer nekiveselkedik mindenki és fal egy kis libát, meg leöblíti újborral. Szerencsére Márton-napkor, nem szerettem volna, ha az Imre-napot ennyire tematizálják. Aztán ott vannak a kacsák, semmivel sem alábbvalóak, mint a lúdfiak, azokat is tessék megünnepelni, méltatni érdemeiket, meg valami jóféle bort inni hozzá!

Elkészült a poszt szemléltetésére szolgáló rucás kása, ahogy kell, kölessel, aztán úgy megettük, hogy fényképezni meg elfelejtettem. Márpedig mifelénk az ételfotók is saját készítésűek – pedig mennyivel kényelmesebb volna a neten kukázni egy sokkal szebbet.

Most meg eljött a Márton-nap, ilyenkor tényleg a ludakra kell figyelnünk. Meg az újborra. Esetleg a Mártonokra.

A mostani ünnepre máshogyan készítettem a ludas kását, mint szoktam. Nem aprólékot használtam, hanem szárnytövet – a liba legfinomabb húsrésze szerintem –, a kása pedig most nem köles, hanem hajdina volt.

A szárnytövek egyik végét levágtam, a bőrös borítást előre tűrtem, így a húsdaraboknak olyan dobverő kinézete lett. Sóztam, mozsárban tört korianderrel megszórtam és 170 °C-on ropogósra megsütöttem.

A szárnyat a fagyasztóból vettem elő, majd langyos vízben olvasztottam ki. Természetesen ezt a vizet nem öntöttem ki, ez lett a zöldségek főzővize. Felkockázott petrezselymet, murkot vetettem belé, sóztam, borsoztam. Amikor forrni kezdett, hozzáöntöttem a kimosott, lecsepegtetett hajdinát, ügyelve arra, hogy a főzővíz kb. 3-szorosa legyen. Lassú tűzön készre főztem, néha óvatosan megkevertem.

Tálaltam.

Megettük. Dicsértük. Igaz, csak óbort kortyoltunk hozzá.