A Százötvenedik

Nyájas olvasóink! Köszönjük a figyelmeteket, ami az eddigi száznegyvenkilenc poszton és majd' három éven át kísérte a blogot. Hálás vagyok a kritikáért, a segítő szándékú észrevételekért is. 

A mérleg úgy alakult, hogy a posztok zömét én keltettem életre, emellett Süllőcske és Waka jegyzi a legtöbb írást. De a százötvenben Gerdának, Babette-nek, Mitzinek és Andrassnak is van egy-két téglája. Köszönöm nekik is a lelkesedést, nélkülük kevesebb lenne ez a blog.

A százötvenedik, ünnepi poszt témája nem egy csúcsgasztronómia felé kacsintó étek, hanem egy olyan szabadtűzi élmény, amely jól kifejezi a blog szellemiségét, a múltba tekint és értéket, ősi tudást ment át a mai embernek. /PO/

Kőre leppencs

by Süllőcske

Erdélyország. Ismét itt leltünk  régies élelemkészítési módokra.

Olvasmányaim megelőzték a gyakorlati megvalósítást, aminek Szentegyházán szerét ejthettük.

Ezek a székely étkek szabadban, patakparton, esztena udvarának gógján készültek a múltban, s mivel élőben részese lehettem a rekonstrukciónak, a jövőben is fognak.

Ajánlom szeretettel a szabadtűzi főzés és a természet szerelmeseinek.

Van énnekem egy jóbarátom, nevezett Mihály Pista. Geográfus és természetvédelmi szakember, barlangász, hegyen-völgyön járó, festőművész, miegymás. De ami a legfontosabb, olyan elvetemült, mint én. De inkább jobban.

Mondom néki: Pistám, süssünk kövön! Erre ő: halat is, kenyeret is! Ennyiben maradtunk. Hamar kerítettünk egy jó nagy andezitlapot, megraktuk a gócot az udvaron.

Igen, kedves olvasó, kenyeret lehet kövön is sütni. Lepénykenyeret, aminek kőre leppencs a neve. Az ilyen lapos kenyeret, még ha kemencében sütik is, kövönsültnek nevezik arrafelé.

A hal pedig az „aranypisztráng”, a füstönsült, csak sóval ízesített,  csodásan ízletes, szaftos csemege lesz.

A tűz ég a gógon, gyűlik a parázs, izzik a kő. A  kőlapon megmaradt parazsat a halfüstölő részbe húzzuk, a követ lombbal leseperjük.

Előzőleg  vadkömény gyűjtésen voltunk Pistivel és asszonyainkkal. Ezzel fűszerszámozzuk a lányok által készített kenyértésztát.

Lepénnyé sirítjük, mehet a kőre, szépen süldögél.

Pisztráng a rácsra, parázs fölött melegszik.

De mi menjen fölé, füstfogónak? Ez fontos, mert ennél a módszernél nem főzzük a forró füstben-gőzben a halat, hanem „húzós” füstben sütjük.Egykettőre készít a csapat egy lombsüveget, amely éppen kellőképpen fogja vissza a füstöt.

A parázsra vizezett bükkforgács és boróka kerül, ezen ízesedik a pataki hal. Tíz perc után ellenőrzés: Puhul, sárgul, kezd elválni a bőr a hústól. Meg is fordítjuk. Mehet tovább.

Közben a kőre leppencsek is elkészülnek. A lányok a beköszöntő estében a kiskonyhában terítenek.                                            

A hal akkor van kész, ha gyengéden aranyos bronzszínű, bőre megráncosodik. Ez jó fél óra füstölődés után bekövetkezik. Tálaljuk a vacsorát. A halat levélen, tormamártással, salátával, kőre leppenccsel.

Hogy jó volt-e? Azt én meg nem mondhatom. Hiábavalóság szavakat keresgélni, nincs is tán olyan, ami a  Fellegajtó kinyílását ábrázolni tudná.