Fehér lovat áldozunk!

Manapság igen kényes téma a lóhúsevés. Igazi vita nem alakult ki, csak az ellenzők dühödt hangját hallani, amint bizonygatják, hogy nem tisztességes dolog, ha az ember megeszi a legjobb barátját, a kutyáját, a nagymamáját, stb. Nem vitatkozom a véleményükkel, elfogadom és kész. Tegyenek lelkiismeretük szerint.

Ideje, hogy elhangozzék az is, hogy én miért eszem lóhúst. Azért, mert a hagyományainkba gyökerezik, benne van a kollektív tudatalattinkban és neveltetésem úgy alakult, hogy nem sikerült gátlást kialakítani bennem ezen irányba.

A magyar ember régóta, történelmi messzeségbe veszően él a ló húsával. Ezt régészeti leletek, korabeli krónikák, sírmellékletek, néprajzi párhuzamok és az „Egy lovat megennék, míg te a faszát rágod!” szólás máig fennmaradt alakja is bizonyítja.

A vadló valamikor régen vadászzsákmány volt, csakúgy, mint sok más állat. Aztán a közép-ázsiai pusztákon a háziasított ló meghatározó tényezővé vált. Az adott élőhelyi viszonyok közepette egy kultúra alapja lett. A nagyállattartó lovasnomád népek – a szkítáktól a hunokon át a magyarokig és a törökségi népekig – a lótartásra alapozták életmódjukat. A ló roppant sokoldalú állat, alkalmas a munkavégzés segítésére, teje, húsa táplálékforrás, minden alkotórészével szolgálta az embert.

A nomád népek körében a lovat kultikus tisztelet övezte. Mindent tudtak róla, kellő tisztelet övezte azt a jószágot, amely az életüket jelentette. A letelepedéssel, a földműveléssel és az egyre szélesebb körű állattenyésztéssel a lóhús fogyasztása háttérbe szorult, mint az üzbégeknél, tadzsikoknál, kirgizeknél, de máig fennmaradt a kazakoknál és a mongoloknál. A más klimatikus viszonyok közepette letelepedő magyarságnál is sok minden megváltozott, a juh volt a fő táplálékforrás, eltűnt a teve, megjelent a sertés és a marha. Szóval bonyolult és érdekes folyamatok voltak ezek, ennek bőséges az irodalma.

Haladjunk azon a nyomon tovább, hogy a lovat kultikus tisztelet övezte. Értékes volt a régi ember számára, fogyasztása sem a mindennapokhoz, hanem az ünnepekhez kötődött.

Ismert a ló áldozati szerepe. Erről így ír Cey-Bert Róbert Gyula [1]:

„Az őskorban a megosztott élelem szimbolikai üzenetével indult el az ember a kultúrlénnyé válás útján. Az anarchia ragadozó szabadságában élő ősember, amikor önző, vad ösztöneit képes lett megzabolázni és az elejtett zsákmányt kapcsolatalakító szándékkal megosztotta társaival, akkor kezdődött el ez a hatalmas változás, amely kialakította az emberi kultúrát.

…

Tapasztalatból az ember tehát tudta már, hogy az élelem megosztásával jóindulatú reakciókat válthat ki, és jószándékú szövetségeseket nyerhet meg: a megosztott élelem pozitív engedményekkel jár. Az életet jelentő élelem kapcsolatteremtő lehetőségeit a transzcendens világ felé is alkalmazni kezdte, hogy elnyerje jóindulatukat és megnyugtató szövetségüket.

Így alakult ki az áldozati ételek szertartásának a gyakorlata. Az áldozati ételek a közösség imáit, könyörgéseit továbbították a túlvilági erők felé, kérve segítségüket, jóindulatuk megnyilvánulását, áldásukat. Az áldozati étel csak a legbecsesebb, legszebb, legéletrevalóbb lény lehetett.”

A régi korokban az ember és a ló kötődése igen erős és meghatározó volt. A török közmondás szerint A férfi sátorban születik és lovon hal meg. A ló a férfi szárnya – tartják a kazakok. Az ember kiváló paripa nélkül annyi, mint madár szárnyak nélkül - rímelnek a mongolok.

A mai kazakoknál még élnek a régi hagyományok. Kun Péter [2] írja kutatásai alapján, hogy a vajúdó anya jurtájához csókaszemű csődört kötnek, hogy nyerítésével elijessze a gonosz szellemeket. A bölcsőbe tevés ünnepén, hogy jó lovas váljon a fiúgyermekből, kamcsit helyeznek a pólyára, kantárt terítenek a bölcsőre, melléje nyerget tesznek. A szülők ma is kicsi csikómnak szólítják imádott csemetéiket. Összességében a ló a bölcsőtől a sírig, de még a túlvilágra is elkíséri gazdáját.

A lóhús fogyasztása a mai kazakoknál is ünnephez kötődő esemény. Ezek közül a legjelesebb a halotti tor, amelyet az elhunyt családtag tiszteletére, rendszerint egy éven belül rendeznek meg. Az eltávozott családtag lovának sörényét lenyírják, majd kicsapják a ménesbe. Ettől kezdve senki nem ülhet rá. A halotti torra viszont levágják, majd a ló koponyáját és lábszárait a halott után temetik. Ez a részleges lovastemetkezés hagyományait tükrözi.

Cey-Bert Róbert Gyula híressé vált könyvében a hunok és magyarok konyhájáról gondolkodik. Ázsiai gasztronómiai kutatásai, néprajzi párhuzamok alapján bátor fantáziával újraalkotott jónéhány régi ételt. Az áldozati ételek szimbolikai értékeit korabeli alanyagokból az áldos nevű ételekkel idézte fel. Én ezek közül többet kipróbáltam, kedvelem is, most egy lóhúsból készülő ételt mutatok be.

„A lovas kultúrájú népeknél a ló szimbolikája az Isten és az uralkodó fejedelem közötti kapcsolat kifejezésére épül. A fehér ló az igazságos, a szeretett és győztes fejedelmet jelképezi, aki a népét az ég urának tetsző utakon vezeti. A fejedelem fontosabb vallási ünnepek alkalmával fehér lovat áldozott az Istennek.”

Az ajánlott szittya fehérló áldost némileg módosítottam és én így főztem meg:

Hozzávalók (8 adag):
1 kg lóhús (lábszár és lapocka)
20 dkg vöröshagyma
4 dl kefír
3 dl száraz furmint
2 ek csokor apróra vágott citromfű
1 ek apróra vágott kakukkfű
1 kk apróra vágott rozmaring
1 kk fehérbors
1 fél zöld citrom
3 kis karika gyömbér
30 dkg uborka
30 dkg petrezselyem
30 dkg sárgarépa
só

3 liter vizet forralok, majd beleteszem a citromfű felét, tehát egy evőkanálnyit.
A jó illatokat árasztó bográcsba beledobom a felkockázott hagymát.
Amikor újra forr, beleteszem a nagy falatnyira felkockázott húst.
Amikor felforr, nem habozom le, hanem sózom, borsozom, majd beleszórom a zöldfűszereket (citromfű, kakukkfű, tündérfű) és a gyömbért. Kis-közepes lángon főzöm, nem fedem le.

Amikor kb. egy órás fővés után a hús már majdnem puha, beleöntöm a bort, kifacsarom a fél zöld citromot, a héját néhány darabra vágva szintén a fővő áldosba teszem.

Ezután beleteszem a felkockázott petrezselymet, sárgarépát. Ha kell, forró vízzel pótolom az elfőtt vízmennyiséget, a viszonylag sűrű leves-állag eléréséhez.

Kóstolom, szükség szerint sózom.
Amikor újra forr, beleteszem a felkockázott (zöld héjas) uborkát.
Amikor újra fellobban, beleöntöm a kefírt. Ha újra lobban, kész vagyon.
Tálaláskor apróra vágott citromfűvel kicsit díszítem.

Íme:

[1] Hunok és magyarok konyhája, dr. Cey-Bert Róbert Gyula, Mezőgazda Kiadó, 2004.
[2] Szelek szárnyán, dr. Kun Péter, Arkadas Bt., 2003.