Halászunk

Ez a poszt nyögvenyelős körülmények között fogant. A kedvenc gasztroblogomban volt egy bejegyzés-sorozat, ami arról szólt, hogy karácsonykor az emberek ménkű sok halat esznek, ezért a boltokban meg kell feszülni, hogy kielégítsék ezeket az igényeket. A szerző a sztorit újlipótvárosi millijőbe helyezte, ő gyilkolászta a halakat, a mellékszereplők proletárok voltak. Az olvasók vegyes érzelmekkel fogadták, mert nagyrészt műveletlen vidéki taplók járnak oda,
nem értették meg, hogy ennek a régimódi történetnek a megírásakor az élményszerűség volt a fontos, a pult másik oldalán álló, szenvedő rabszolga nem törekedhetett dokumentarista pontosságra. Ez a szociológiai igényességű korrajz akkora epehányásokat váltott ki az olvasók között, hogy néhányan szintén élményszerűen fogalmazták meg régen megesett dolgaikat. A műveletlen, tahó, tapló, gumicsizmás, prosztó, egyszerű közönség persze imádta ezt, mert  végre valaki azonos hullámhosszon érintette meg a témát. Ugyanakkor néhány magas blogkultúrával rendelkező olvasó elküldött bennünket a francba. A riposztok közül kiemelkedett Waka dolgozata, ezt nagyon lájkolta a nép, különösen a klimax-közeli korosztály. 

A Pásztortűz főzős-evős-ivós élményblog persze helyet ad a jó történeteknek, mindegy, csak a végén legyen valami evés-ivás, hedonizmus. Örültünk, sőt: fület nyálazó mosollyal fogadjuk, hogy Waka története itt is megjelenhet.

A Pásztortűz első vendége Balage, aka Waka így mesél:

1881 november valahányadika, reggel 7 óra, Tata. Az osztály munkásruhában, gumicsizmában, ilyen-olyan rossz kabátban elindul szakmai gyakorlatra. Gyalog, természetesen. A szokott útvonalon: Építők parkja, aztán végig az Öregtó partján a várig, onnan a kultúr mellett a diszkó ábéce, pálinka beszerzés, és irány a Réti tógazdaság.

Aznap nem megyünk addig, kezdődik az Öregtó lehalászása, a tanya a régi bőrgyár előtt lévő hajókikötőnél van kijelölve, ezért a Diófa utca végén lévő kisboltban vesszük meg a hidegindítót.

A tó félvízen, a levegő mínusz derékszög. A melósok már mind ott vannak, a hálós bárka elindul, kanyarítanak egy irgalmatlan nagyot. Míg kiér a háló vége, a pálinka elfogy, aztán lassan behúzzuk a tanyát. Guszti megérkezik, elégedett, ránézésre vagy 500 mázsa van a tanyában. 

Felállítjuk a válogatóasztalt, tegnapról két centi jég van ráfagyva. Az egyik traktoros hoz egy lapát sót, megszórja. Aztán elindul a hajtás. Béla az igmándi Kvazimodó szákolja a halat, két combcsizmás hozza ki a kosarat a vízből, onnan két tanuló viszi a válogatóasztalhoz, és felönti. A sótól az első adag egyből kifehéredik, nem baj, majd lefürdik a tartályban. Lala bácsi, meg két másik kiérdemesült halász válogatja szét a halat: ponty, busa, amúr, keszeg-kárász-sügér, néha egy kis extra: harcsa, süllő. Az asztaltól a mázsára hordjuk, onnan meg megy a traktorokra a tartályokba. 

Lala bácsi folyton goromba arca a szokásosnál is sötétebb. Aki nem mozog, abba hamar belefagy a szar, márpedig az asztalnál legfeljebb derékból dolgoznak. Guszti a mázsánál áll, méri a halat, és feljegyzi a mázsakönyvbe, közben topog, mint a tojó galamb. Pedig a SZU-ban végzett, valami szibériai kolhozban volt szakmai gyakorlaton, egy bennszülött halász kunyhójában lakott egész télen. Két kosár között a toll végét lehelgeti, mert abba is belefagyott a tinta. 

A traktorokon lévő tartályok sorban telnek meg, viszik a halat a Réti tóra meg a várárokba. Tökig sárosak vagyunk már, és a gatyára lassan rá is fagy a maszat. Szandokán viszont elemében van, egy kóbor törpeharcsát csempész Józsi táskájába. A kezünk már alig hajlik, hiába vigyázunk, a halak lefröcskölik.

Lassan elmúlik a pálinka hatása, a torkunk kiszárad. Hoztak reggel egy ceglédi-kanna teát. Éppen kezd kásásodni, de így is jólesik. 

A parton gyülekeznek a helyi tahók, és kiabálnak lefelé „Dobj fel egy halat öcsi, délután fizetek egy sört!”. Oda sem figyelünk, már ismerjük őket, meg a Guszti is figyel erősen. 

Megérkezik a Vezér sofőrje a fehér Ladával, a csomagtartóban eltűnik vagy 50 kiló ponty. Ebéd. Az ÁG konyhájáról hozzák. A leves forró, mint a pokol, mire megesszük, a második félig megfagy. 

Kaja után összébb húzzuk a tanyát, aztán mehet tovább! Senkinek sincs kedve dolgozni, de – mivel halat nem engedünk vissza – mindenképpen meg kell csinálni. Délután 3.20, elfogyott, Guszti vidám, 530 mázsa. 

Józsi előkotor egy potykát a háló alól, boszorkányos gyorsasággal kibelezi, megnyúzza, és a táskájába rejti. A hálót még be kell szedni a bárkába, hogy holnap egyből lehessen kezdeni. Hideg, sáros, imitt-amott fagyott, pár hal belenyaklott, sötétedik, fázunk, úgy nézünk ki, mint a csontbrigád. Guszti megkönyörül, nem kell gyalog menni, a Fatengelyes elvisz minket a kollégiumba. 

Faszomat. Irány a Füttyös. Kisrum, nagyvadász. Kétszer, háromszor. Eddát dalolva hetykén bemasírozunk a kollégiumba, az ügyeletes tanár előtt mindenki délcegen vonul el. Emeletre fel, sáros cucc a radiátorra, irány a zuhany. Melegvíz sehol. A fűtő a kollégium mellett lakik, nyitott mosdóablakon keresztül üvöltünk: Fűtőőő Melegvizeeeet! Aztán hideg vízben lezuhanyozunk. 

Héttől nyolcig esti kimenő, irány az Akvárium az Építők parkjában, pár vadász a biztonság kedvéért. Fél kilenckor besompolygás hátul a garázsoknál. Csilla hiszti, hogynézelki? Jólvanmá'.

A halat fejbe csapkodni elég barbár szokás. Fogok egy vékonyabb csavarhúzót, a két szeme közt beleszúrom a fejébe, aztán feltolom a gerinc irányába. A hatás ugyanaz, viszont azonnali és halálbiztos.