Csingilingi, kész a vacsora!

Történt egyszer, hogy András és Béla felkerekedtek, hogy segítsenek barátjuknak. Sándoréknál épp felújították a lakást, szét volt verve minden, elkélt a segítő kéz. Napszálltáig dolgoztak, meg is éheztek rendesen. A ház asszonya finom vacsorát készített a szorgalmas férfinépnek.

A munka végeztével mindenki rendbeszedte magát. Béla épp zuhanyzott a félig kész fürdőszobában, amikor a csaptelep feletti lyukon benyúlt egy női kéz, a zacsekot megfogta, tréfásan megrázta és így szólt: csingilingi, kész a vacsora!

Hazafelé menet Béla megosztotta Andrással ezt a vidám történetet, ő pedig elmondta Mónikáéknak, én tőlük hallottam. 

Azóta sok családban szállóige lett és elhangzik estefelé: csingilingi, kész a vacsora! 

Akkor most térjünk vissza a puszta világába, ahol néha sokkal messzebbről kellett a tányér mellé hívni a családot, vagy a többi pásztort. Régóta szokás volt a gémeskút használata, ennek segítségével látótávolságon belül üzentek is egymásnak.

Nézzük, mit csinált a gémeskúttal az asszony, ha azt üzente a távolabb dolgozó férjnek, hogy kész az ebéd! Hát a vödröt telemerte és a kútkáva és az ágas közé tette kívülre, a földre:

A pásztorszálláson a főzést rendszerint valamelyik kisbojtár végezte, nekik is ki kellett tanulni a távíró jelzéseket. Például ha érkezett valaki, akinek jöttét tudatni kellett. Ha valami nadrágos ember, hivatalosság jött, akkor  a vödröt a kútkáva mellé tették:

Az olvasó (számvevő) bizottság sem lehetett kedvenc, arra is volt külön jelzés:

Ha a jószágok gazdái látogatták meg a szállást:

És ha ezt meglátták a környező szállásokon, tanyákon, minden szomszéd üstöllést odasietett, mert valami nagy baj lehetett. Ezt üres vödörrel függőlegesre állított gém jelezte:

Beszélték, hogy kikapós menyecskék arra az esetre is kitaláltak valamit, ha az uruk elment hazulról és szabad volt a pálya... Titkos jelzés volt ez, nem mindenkinek szólt, nem véletlen, hogy nem akadtam nyomára ennek a jelnek ;-)

(A bemutatott figurák Nádudvar környéki gyűjtésből származnak.)